*your Network Is Unstable*

minden párkapcsolatban van egy fél, aki a "hozom az apparátust és kiteszem a rovart épen és egészségesen a természetbe" iskoláját képviseli, és egy másik, aki azt kérdezi, miután rátaposott ötször, hogy "mikor döglesz már meg geci"

Első felvonás: Hurok, na de mi körül?

Lelkem arra a pontra ért, hogy még a kérdéseket is csak úgy teszem fel, hogy jó választ arra nem várok. Ezalatt a pár év alatt megtanultam, hogy ha a legrosszabbat várom mindig, akkor el tudom kerülni a csalódást, cserébe viszont elvesztem a boldogságom. Néha kérdéses, hogy a túlgondolás vagy a naiv tudatlanság az, ami kellemesebb, de a falak körülöttem olyan szinten erősek, hogy kizárják a második eshetőséget, így egy örök körforgásba taszítva az elmémet.

Szokás mondani, hogy mindenki máshoz hasonlítja magát, másokat próbálnak utolérni. Sose mértem magam máshoz tudatosan, de az iskolában már első osztály óta tudat alatt adagolják az emberbe, hogy csináld azt, ami nekik jó, mert sose leszel jobb, mint "kispistajóska". És ahogy telik az idő, ez csak egyre rosszabb. A kényszerből csinálnak versenyt, elvárják, hogy mindenki ugyanúgy és ugyanazt tudja, figyelmen kívül hagyva az ember egyénét. És itt vagyok most, 18 évesen, nem tudva, hogy mit akarok magammal kezdeni, ahhoz mérve magam, hogy "Jajj Einstein bezzeg ennyi idősen már...". De komolyan, fasz kivan. Nem vagyok Einstein. Nem vagyok férfi. Nem vagyok matek zseni. A fizikához se konyítok. Az űrkutatás? Fikarcnyit sem érdekel.

Hogy mi érdekel akkor valójában?

Fogalmam sincs. Mert ezt is elvették, akárcsak azt a sok felesleges tanulásra fordított időt, a gyakorlást azokra a dolgokra, amiket mai napig nem használtam újra, és minden másra, amire azt tudták mondani, hogy "kell".

Amikor bekerültem a gimnáziumba, turizmussal kapcsolatos munkát akartam, mert könnyű volt a nyelvtanulás. Aztán kilencedikben végül minden osztálytárshoz hasonlítva lettem, valahogy mindig volt valaki aki jobb volt, a nyelv amit akkor kezdtem el tanulni, egyszerűen érdektelenné vált, és az 5 éven át építgetett és dédelgetett álmom végül darabjaira hullott. Megutáltam a nyelveket, a tanárokat, az osztálytársakat, sőt mindent, aminek köze volt ezekhez.

Utáltam magam, hogy nem voltam jobb. 3 éve rágja a belsőmet a gondolat, hogy mennyire elbaszott minden és hogy azóta se sikerült új célt találni. De ez így működik. Ha levágod egy ember mindkét lábát sem várhatod el, hogy futni fog. Szóval hallgatom, hogy mindenki másnak tervei vannak, tervezik az életüket, gondolkodnak a jövőn, nekem meg az egyetlen gondolatom mindezzel kapcsolatban, hogy mennyire gyűlölöm még a holnapot is.

És hogy mennyi és mennyi gondolat kavarog még most is bennem, az szinte elmondhatatlan, de sok a téma, és kevés az idő, meg a kedvem, meg a lehetőség, és szinte sír a belsőm, hogy adjak ki mindent, de sosincs rá lehetőség.

Szemeimet még most is csípik azok a fránya könnyek, torkomban pedig akkora a gombóc, hogy csoda, hogy levegőt kapok.

Vajon vége lesz valaha?

Elmagyarázunk egymás mellett, nem törődve azzal, hogy mindannyian sérülünk.

-azért fáj

Nem érnek semmit az ígéretek ezek szerint. De legalább megmagyarázhattad volna...

Fájó dolog, mikor alakul az életed, majd történik egy rossz dolog. Nagyjából összeszeded magad, majd bumm. Megint minden romokban. És ez így ismétlődik újra és újra, csak egyre gyakrabban.

Majd már csak azt veszed észre, hogy összegubózva ülsz az ágyadon, alig kapsz levegőt a sírástól, egy falat nem ment le a torkodon napok óta, alig bírsz koncentrálni, álmodban mindig visszatér, hogy hogyan is dőlt össze körülötted a világ, és már stresszelsz is, nem is keveset, mégsem tudsz semmit se tenni. Mert hiába a te életed, nincs annyi hatalmad, hogy bármit is helyrehozz. Mert nem tudsz mások helyett dönteni, mások helyett cselekedni, így csak vársz. Hogy mire? Ki tudja. Talán arra, hogy jobb legyen. Talán arra, hogy vége legyen. Talán pedig arra, hogy eljuss arra a pontra, ahol már nem érdekel semmi, csak az életed tudd tovább folytatni.

19

Szeresd meg, majd tanulj meg tőle elválni. Ez az élet iróniája.

-William Wordsworth