Hungarian - Blog Posts
te a lélek, én a művész.
ha mi találkozunk, abból csak valami igazán gyönyörű jöhet létre.
Elképzelt beszélgetések veled 005.
A rádióból üvöltött az Arctic Monkeys, te pedig az asztalodon pakoltál, miközben én az ágyadon feküdtem, lábamat a falnak döntve. Néha-néha rámnéztél, hogy mit csinálok és talán még el is mosolyodtál párszor, de nem láttam, csukva volt a szemem. De éreztem, hogy nézel, hogy mosolyogsz. Hallottam, ahogy lépteid felém közelednek, az ágy pedig besüpped mellettem. Kezed a hajamba vezetted, mire szívem heves dobogásba kezdett és ajkaim közül mély sóhaj szökött ki.
- Ne csináld ezt velem - szinte könyörögtem. Utáltam, ha így érsz hozzám. Hirtelen. Egyetlen érintéseddel kikészítesz. Hozzám érsz és egyszerűen végem, megszűnök létezni. Szívem dobogása annyira felgyorsult, hogy lassan levegőt sem bírtam venni. A pánik szele átjárt. Féltem, hogy most lesz az a pillanat, hogy belédszerethetek. Féltem. És talán már beléd is szerettem...
Fact check: 1848. Március 15. Megemlékezés - 1848. March 15. National Holiday, where both parties held their speech: Péter Magyar of Tisza party and Viktor Orbán of Fidesz party.
Every other details are true, fuck this regime and our PM!
Ma reggeli alakítás:
Állok a fürdőszobában a tükör előtt, megszólalok jó hangosan: "Ma is qrva jól nézel ki"
Anya a folyosóról: "Te kinek beszélsz?"
Én: "Magamnak. Most tartom a kicsit jobban szeretem magam sessiont, hogy utána egész nap nyugodtan tudjam utálni magam. De! Ti is qrva jól néztek ki."
*anya egy pizsamában olyan fáradt fejjel, hogy azta qrva, öcsém meg a falnak dőlve még félig alvásban*
"Jellemezd egy szóban a ... ellenkező nemű játékost."
-Energetikus. Kívülről legalábbis biztosan. De szerintem csak ezzel takarod, hogy mennyire szarul vagy lelkileg, miközben belülről emészt a depresszió.
Ha tudnád mennyire igaz volt...
"-Mondj el mindent, kíváncsi vagyok. - hallgat, de nem ért meg."
Vagy
"Mondj el mindent, kíváncsi vagyok. - megért és talán segíthet."
Nem mindegy...
Mennyivel könnyebb lenne kertelés nélkül beszélgetni egymással. Nem ködösíteni, ha mondani vagy tenni akarsz valamit. Nem hablatyolni össze-vissza mikor vallani kell. Csak kimondani a dolgokat úgy ahogy vannak. "Szeretlek", "Tetszel", "Jól áll neked ez a ruha", "Ez nem a te színed", ... , "Megcsaltalak", "Már nem érzem ugyanazt és nem hiszem hogy ez változna" stb.
Mennyivel sokkal egyszerűbb és könnyebb lenne az élet, ha őszinték lennénk és nem fecsérelnénk a kelleténél tovább egymás idejét...
*your network is unstable*
-KURVA ANYÁD AZ UNSTABLE... Meg az idegrendszerem is...
Meglépni azt, hogy megpróbáljam elengedni a legnehezebb dolog. Újra és újra eszembe jut amit közösen éltünk át. Minden kis szar rá emlékeztet. Nem tudom, hogy ő hogy van ezzel. De nekem hiányzik. Gondolom nála ez nem így van. Bár nem tudhatom. Mint ahogy ő se tudja, hogy még mindig miatta sírok. Igazából csak azt bánom, hogy neki sosem voltam olyan fontos, mint ő nekem. És hogy nem értek semmit az ígéretei...
Ismerős?
Fekszel az ágyadban, és csak gondolkozol. Az életeden, a jövődön, mindenen jár az eszed, de nem jut eszedbe semmi, ami változtatna a jelenlegi helyzeteden. A könnyeid megállás nélkül folynak, bár egy hang sem jön ki a torkodon, nehogy felébressz bárkit is. Azt hiszem, minden gond közül ez a legnehezebb: a csend. Leül a sarokba, és mintha csak természetes lenne, bámul rád. Néha-néha hozzá szól a magány, de egy rovar zizegésével meghal a szó, majd újra semmi. Minden rezdülés után növekszik. Először csak a szobád sarkát lepi el, majd a falakat, kitakarja az ablakot, és megpihen melletted. Végigsimít a hajadon, majd a könnytől nedves arcodon, szárazzá törölve azt. Megnyugtat, de egyben felzaklat. A szobában egyedül a gondolataid üvöltenek, de a hely mégis hangtalanul kong. A sötétséget néha átszeli egy autó lámpájának fénye, de amilyen gyorsan jön, olyan hamar el is megy. És újra egyedül maradsz.
Te, a csend és a magány.
Mondd, most már ismerős?
Fájó dolog, mikor alakul az életed, majd történik egy rossz dolog. Nagyjából összeszeded magad, majd bumm. Megint minden romokban. És ez így ismétlődik újra és újra, csak egyre gyakrabban.
Majd már csak azt veszed észre, hogy összegubózva ülsz az ágyadon, alig kapsz levegőt a sírástól, egy falat nem ment le a torkodon napok óta, alig bírsz koncentrálni, álmodban mindig visszatér, hogy hogyan is dőlt össze körülötted a világ, és már stresszelsz is, nem is keveset, mégsem tudsz semmit se tenni. Mert hiába a te életed, nincs annyi hatalmad, hogy bármit is helyrehozz. Mert nem tudsz mások helyett dönteni, mások helyett cselekedni, így csak vársz. Hogy mire? Ki tudja. Talán arra, hogy jobb legyen. Talán arra, hogy vége legyen. Talán pedig arra, hogy eljuss arra a pontra, ahol már nem érdekel semmi, csak az életed tudd tovább folytatni.
Az a baj az élettel, hogy találsz egy embert, aki mindenben megért, boldoggá tesz, meghallgat, felvidít és nem ítél el akkor sem, ha életed legnagyobb baklövését készülöd elkövetni. Hagyja, hogy megszeresd ezt az embert és megvárja, hogy csak nehezen tudj nélküle létezni. Aztán minden figyelmeztetés nélkül elveszi és mondjuk ki. Élvezi, hogy szenvedsz. És nem hagyja, hogy begyógyuljon az űr benned, amit az elvesztése hagyott ott, mert percről-percre beugrik valami, ami miatt eszedbe jut. És egy idő után már sírni sem tudsz, csak nézel magad elé üres tekintettel. Rohadt szar érzés, az élet pedig egy rohadt nagy szemét.
I could say anything, it wouldn't be important for you. That's the sad truth
24
Ennyire még tényleg nem voltam összetörve. Mintha kitépték volna a lelkem és minden más belső szervem, majd miután jól megsózták és összekeverték, ragasztópisztollyal visszarögzítették volna a mellkasomba. Rossz sorrendben.
De legalább érzem, hogy élek..
Tehát hogy,
-Bevetted a ginkgo biloba tabit?
-Nem..
-Miért nem?
-Elfelejtettem..