Chapter 1 - Blog Posts

Whatever you do, don’t retire!

-Keep doing what you do, for as long as health allows

For many, helping others might be an ikigai strong enough to keep them alive

-Studies suggest that sense of community, clearly defined ikigai and healthy diet ==> almost eternal youth

Mercury One-shot Chapter 1: Tainted Innocence

With a huge punch to the gut, I folded and fell onto the floor.

"That's what you get—you stupid—imbecile—shameless!" the investigator said as he kicked me till he ran out of energy to do so. He grunted and sat on his ankles. "You know, you could reduce your sentence if you just....just silently accept your fate, huh?"

My hands shook as I look at his eyes full of disgust and contempt. I stuttered, "I-I did not...k-kill him....GAAAAAAH!!" I choked on my spit when I felt his kick on my stomach one last time.

"You know, I pity you. If not for your blood from a rich bourgeoisie, I'm sure the president must have killed you instantly."

He spit on me and left me wringing from pain on the floor. Gritting my teeth, I cried. My tears wouldn't stop trickling down my face that I could taste the bitterness and saltiness of my soul.

I...am innocent.

I was falsely accused for the murder of a known senator of this country. For convenience, they even labeled me a rebel for creating a well-known animation film centering on youth empowerment. In a wrong turn of events, my most prized creation became my wick of downfall. The president said my film has anti-government propaganda, and I used it to brainwash the youth to go against the government. He even said that I killed the senator, a loyal party member of the president, in my frustrated attempt to fulfill my propaganda. Thus, I was captured alive and treated like a worthless creature in this isolated prison. For four years, I have been enduring abuse and harassment from the investigators, prison guards, and cellmates. My family used to visit me, but as years passed by, they have cared less for my being. This is the first in a very long time that they have given me a chance to escape, yet why an apprentice prosecutor?

In my own cell on a bed, I placed my hand over my head, thinking, "Do they want me dead instead? But why now? They could have just killed me right at that time."

Clack, clack, clack, clack.

"Hello, Kiefer," a sweet, honey-like voice called my name.

My eyes shifted to glance in the direction of the sound. Oh, it was that woman from yesterday.

I gulped. When I looked at her, I couldn't help but admire her elegance. Her eyes are fearless, yet you can sense fairness and stillness in her. I couldn't look away.

"Mr. Kiefer? I am here to talk about your case that's been pending in court for....four years to be exact. Today marks the fourth year you were captured as a government rebel." She brings out a white box.

I sat up. On instinct, I backed away and hugged my knees. She noticed my reaction, but she didn't leave. Instead, she sat on the floor and placed the white box beyond the bars.

"Orange chicken? I heard from your friends that you loved ordering them."

Sniff, sniff. It is orange chicken!

I rushed to get the box, however, when I saw her face up close, I retracted as I got the box. I returned to my bed and turned away.

"How are you, Kiefer?....I know, you're disappointed to see that an apprentice prosecutor was sent instead of an attorney of caliber to defend you. You may not believe me, but I can defend you. That is...if we work together...."

Together? I scoffed. "You...were but a number among the lawyers my family hired. I don't know how much they paid you for you to accept a death row case. But you can't change the minds of the judges."

"Who says we can't?"

What?

I looked at her in surprise. She didn't even flinch.

"Judges are humans, too. They may also have errors despite having years of experience in the field. So, who says we can't change their minds before your big day?"

"...But they are the judges. They can only be a judge after ten years of practice in law...."

She doesn't say a word. She opens the box and eats her own meal.

"Even if you don't believe me, what if I was your only chance to be free?" she asked as she looked at me intently.

I tried to build up the courage to say something to her, but my trauma from years of abuse prevented me. I waited for her to leave, and she did. However, I became bothered when she visited me every day and even told me about her day in her law school.

Scowling, I asked her, "Why? Why do you keep coming back?"

Ignoring my annoyance, she replied, "You are my client, Kiefer. Even if you told me I could just run away with the large sum your family has paid me, my integrity doesn't allow me to do so. Do you hate people with integrity, Kiefer?"

Her question made me gulp and rethink my words. "Integrity....I already forgot that word. It has been out of my dictionary ever since my life turned upside down."

---777---

Author's Notes

I just thought…what is it like to be falsely accused? Just how much does a person actually go through? Most of stories rooted from this concept are on people in a fantasy setting. If done on modern setting, the character was almost always a grown adult, but only a few center around on a teenage or young adult character. So, I was like okay, we'll bring this story to life.

A Court of Shackles and Glass

Chapter One

Word Count : 2.8k

Warning(s) : None

Next Chapter

Lyphon

Everything is painfully dark in here. I can't see any of the walls of this damned prison, nor can I even hear anything, not even the whisper of a breeze. I haven't able to since I was locked inside this dreadful place. All my movements are restricted by chains linked to cuffs locked around my ankles, wrists, and wings. By now the feathers have definitely gone dull. No doubt Achlys will pout for weeks about his lost beauty and demand to find Gyn to fix his problems again. I won't lie though, finding Gyn immediately to fix whatever is wrong with me now sounds like a good idea. Assuming I'm even going to be freed from this hell.

It was certainly a bold move on Ulysse's part, a stupid one, but a bolder one than I'm sure any of us could've expected. While it cost us to underestimate him and his ambitions, it will cost him more once we've been freed. Especially when one of us is an expert in anatomy and tends to use psychological warfare more than her actual weapons. They used to say, probably ages ago, to never underestimate the wrath of a Mortis. I can only assume Ulysse went against that warning, since he didn't seem all that concerned about Great Grandpa and his love for his Great Grandchildren. I wouldn't be surprised if Great Grandpa killed him honestly. I'm half expecting to see a grave when we get home.

A sharp, faint ring echoes through this lifeless prison. One that makes my ears twitch, aching to hear anything else. What was the ringing caused by? Is the top finally opening? That makes me excited and afraid. I'll be exposed to light again, and I haven't seen anything remotely bright or dim for who knows how long. I'll need to find Gyn fast, she'll be able to heal any damage, and I'd rather not go blind instantly and eternally.

It feels like ages before there's another faint, echoing ring, followed by another and then another and then another. I have no idea what that sound could be. If it's people, I could be freed. If it's a beast...I'm basically a sitting duck. Damn you Ulysse and your rotten soul. Hissing, I look up, or at least what I think is up, it's hard to tell when everything is pitch black here. The sound is coming from above me, so I'm assuming, and hoping, that I'm not upside down right now. If I strain my ears enough, I can hear something like a voice, or voices. I can't make out exact words, but voices are better than growls or hisses.

A low, aching, and loud groan suddenly sounds, like ancient metal doors scraping and opening against each other, and right in my ears. I wince as I cover my ears, which does very little to help block out the noise, but it's better than nothing I suppose. The groaning on gets higher in pitch until a loud slam echoes in this prison, making my ears ring to the point I'm convinced they'll start bleeding at any moment. Light peers in from above, and despite it being moonlight, it still almost feels blinding. A few tears fall, my eyes burning despite my arms shielding my face now.

Sound floods in more clearly now, no doors are blocking my ears from the outside world. Voices whisper and gossip about what could be in the endless void that is the uncovered cube of ancient metals. Rumours begin to build about the markings on the outside being to protect anyone from a cursed creature inside, how they should shut the doors again. A sense of desperation builds at those words, and whether I know better or not, I call out.

"Don't shut the doors."

There are gasps, a few shrieks. My voice is a little rough from lack of use, but not as bad as I imagined it would be. Soft footsteps approach from above. Two more people have come to watch at the edge, to try and spot where I am. A soft breeze blows in, the coolness practically making me shudder. Wind, finally, I can feel something from outside. But the wind also carries the scents of the two newcomers. One smells of apples and a burning hearth, the other of rain and the earth. The rain and earth smell makes me tense, more alert. It's now I can sense the power, it may have been eternity, but I can still recognize the power and aura of a High Lord.

"Well well..so it appears there is someone down there. Who and what are you? What Court do you reign from?"

One of them speaks, I don't know who that is, but I don't think they're the High Lord, not that I'm feeling lucky at the moment. Still, giving them an answer can lessen suspicion, make me less..dangerous in their eyes maybe. Or, it can make it worse when they won't recognize my name and Court. One answer is better than no answer, if I give nothing they might close the doors, and here I have no windows.

"Lyphon Mortis, son of Erebus Mortis, late High Lord of the End Court, and the younger brother of Achlys and Gyn Mortis."

Silences follows, someone says something low enough I can't catch it. People start moving away, but the doors don't creak, so they're being left open. Something falls and whips the air in here a little, somewhere above my head. The voice from earlier speaks again.

"We're going to need more rope."

Gyn

The entirety of this massive prison groans, metal upset and screaming for whatever is happening to stop. I wince at the sound, but it's better than the random rush of water or incessant, rage-inducing dripping from behind me. My own bones almost groan with the prison, they've been aching for ages now, stuck in an uncomfortable, terrible position. Legs bent and sat on, torso leaning forward, arms stretched to the sides, and wings clamped shut. All limbs chained to the walls, my neck chained to the ceiling, but unable to move from the tightness of the cuffs and taughtness of the chains. My legs beg for me to stand, my back pleading for me to slouch or at least shift, and my precious wings just want to stretch and feel the wind against my feathers again. Oh what I'd give to fly again. And all of my body pleading for me to stop soaking in the water as high as my chest, nearly to my face at this point, some hair dangling and dipping into dark waters. The two wings on the lower end of my back is already half in the water, soaking and making me want to shiver again.

The prison wasn't always this water filled, but slowly it's built up. And given enough time, I'd likely be stuck here, eternally drowning but unable to die. True hell indeed.

With a groan the prison suddenly tilts backwards. Water rushes at me, drenching my entire body and leaving me holding my breath for a moment, then choking and spitting out water for another few. Unfortunately, despite gravity trying to pull me back into the water, now below me, the chains don't allow it, I'm dangling above the water. There's another groan and the prison rights itself, returning to it's original position. I wince and brace myself for the oncoming impact of the rushing, practically tidalwaving, water. There's a loud rush and a strong force hits my wings and head. I nearly black out, but I'm left awake, under water and with a nasty headache. I scream, the sound muffled by the water and turning to bubbles that rush to top. When the water sinks back to chest height my scream echoes, the shrill noise nearly deafening me.

I hack and cough as small droplets rise from my lungs and drip back into the dark, chilly water. I groan, head wanting to hang but instead making the collar choke me. With a wince I right my head again. Air blesses my lungs as the only good thing of today. What the hell was that just now anyways? I can only assume Ulysse made sure this prison was cast underwater, so maybe a large sea creature? No..maybe not..but what else could it be? This prison is ancient and massive, nothing small could move it.

I grunt as the prison moves again, this time there's a draggin sound by the doors ahead of me, something like..sand? Possibly dirt? My body shakes when the prison abruptly stops moving, the chains rattle and clink, swinging for a little bit. The ancient doors that keep me locked in here more than the chains open, light from the day floods in, reaching my knees. The darkness flees from the front, behind me probably becoming ever darker. The sudden brightness makes my vision go white, eyes burning with a pressure behind them that makes a strangled scream escape me. I struggle to turn, to look away, let my eyes adjust and not go blind instantly. A few hot, burning tears fall and quickly slide down my face and neck. All six wings flap violently, trying to free themselves and block the light, protect me, unfortunately it doesn't work. Gods it hurts. Another pained noise comes from my throat, something between a sob and a cry. As much as I'd love to feel embarassed right now, I don't have it in me.

Footsteps approach, swiftly, each one echoing in this hollow chamber. At the sound I realize most of the water has flooded out. Voices shout warnings and commands to stop, to back away and 'get away from them! They could be dangerous'. I wince, twisting my head again, skin scraping against the rough, damp, and cold collar around my neck. My arms pull and push, trying to cover my ears and eyes, it only makes them scrape badly against my shackles though. More tears flow and another mix of a sob and cry echoes in the prison. The footsteps approach faster until some of the light vanishes from my vision, the pressure behind my eyes easing away.

The smell of the sea and lotuses envelops me, catching me a little off guard. The stranger in front of me gently takes my face, turning it back to face forwards again. The first thing I see are bright turquoise eyes, concern is laced in them and I can't help but feel guilty. But at the same time, I'm a little captivated by their eyes. They're a beautiful turquoise, almost like they've captured the sea and trapped them in a pair of eyes. It almost catches my breath, and my wings almost flap a little. They smile slightly, which is when I notice the stranger's dark skin and white hair, I almost smile back.

"Be careful, you're going to hurt yourself..now can you tell me who you are? Where you're from maybe? Or why you're in here?..Do you understand me?"

His voice is soothing, almost melodic. I smile faintly, but for very briefly, I need to give him answers.

"I understand, don't worry. Thank you for the concern..my name is Gyn Mortis. My home is likely not a place you know of, but I'll say anyways. I am from the End Court, it is north of the Night Court. I am in here because my Father, it's former High Lord, died and my cousin imprisoned me and my two brothers in seperate prisons. Rumours had been going around that one of us would inherit the title, so out of jealousy he forced us into these. I do not know how long I have been in here and I can only guess where I am."

I end coughing after speaking. I haven't spoken in a while, nor this much. The stranger pats my back, chuckling a little while looking a bit surprised.

"Easy there, don't push yourself. And I'm sorry, you're right, I don't know of the End Court..but I will try to help you."

I smile a little, nodding and whispering thank you. He turns to call behind him, ordering for a blanket and a locksmith.

Achlys

The flame, small as one on a candle, seems as bright as the sun. I try not to wince or squint, acting like my eyes aren't ready to bleed at the brightness. I'll need to find Gyn, get her to make my feathers beautiful again and fix my broken, breaking eyes. But that'll have to wait until this jackass lets me go.

I sigh as the russet eyed, ruby haired male in front of me stares me down. He and some of his servants had found me and managed to get me out of the damned prison, which immediately returned itself home, no doubt family members will either shout for joy or throw a hissy fit when they're informed of the returned prison. The servants stand a few feet behind the male, heads all facing downwards, all of them apparently finding the dirt ground of the cave fascinating.

Russet eyes squats, the fire right between us now. I opted to sit rather than stand, it seemed more comfortable and I've already had to stand for who knows how long anyways; I was switched between standing and sitting every so often, but for the longest time now I had to stand, making my legs feel weak, tired, and stiff. I could swear he's smirking slightly. It's tempting to just slap him, maybe see how he reacts. I don't, of course, but it's nice imagining it happening.

"Well then, I've freed you, whatever you are. So you owe me one. Now you're going to kill my someone for me."

I narrow my eyes this time, almost tilting my head. If I didn't know any better I'd think I'd returned home with the prison. Of course I was only freed to be indebted to Russet Eyes. I hiss lowly, much to Russet's amusement.

"Don't look so pouty. It's only one life. Besides, it'll probably be easy for you. I doubt they locked up a human in something like your little prison." He smirks again, I almost scowl. "Don't tell me you're nothing but a weakling. Gods, I didn't save someone useless did I? What a waste of effort."

At that I nearly punch him, I'd certainly love the feeling of his face being broken by my fists, blood pouring everywhere. I almost smirk at the thought, that would be wonderful.

"Shut it. I have no doubts I am more powerful than you, nor do I have any doubts that my skill is greatly higher than yours."

He snorts as I stand, moving to leave. If someone hasn't already found my siblings, I might as well find them myself. He stands though, pressing a hand on my chest, just over my heart. A warmth builds until it's borderline burning and there's a chance my shirt is about to be set on fire or start smoking. I glare at him, cracking my neck as I flex my fingers. It's been some time, but now that I'm not trapped in that damning prison I can use my abilities again. It feels good to watch his daggers rise and hover a hair above his scalp, like some mock crown that could kill him at any moment. Though because of how long it's been it's not as stable, some of the daggers occasionally wobbling. Clenching my hands into fists the daggers fix themselves, staying still and perfectly angled to stab into his head. I'm going to need to practice more, make sure I'm back to my original skill and strength again.

Russet raises a brow, humming faintly. "What is your name?..You're not from here, are you?"

"If you're really so curious, red locks, it's Achlys. And I come from hell."

He bristles a little at the nickname, but snickers at my last answer. "Red locks..no. You can call me Fenix Vanserra, welcome to Hell 2.0."

~~~

Hello, thank you for reading this. Feel free to let me know what you think. Have a good day/night. You deserve to be happy.

~~~

P.S. This fanfic is available on Quotev and AO3

Olvass bele Rusvai Mónika Zsoldos Péter-díjas fantasy regényébe!

A Kígyók országa több generáción át, bűbájos nőkön keresztül mesél arról, milyen ára van a történelmi és lelki traumáknak, amelyeket a világ mögötti világra zárnak az emberek.

I. rész

A KÜSZÖBÖN INNEN

Csúszómászók egy polgári lakásban

Mécs Ida a hetedik születésnapján elhatározta, hogy meg-

eteti az öccse ujját a gyíkokkal. Az édesapja estélyére ér-

kező vendégek ugyanis megint Lócit zsongták körbe, hogy

felnőttes kézfogást mímelve sorra megérinthessék a kisfiú

hasznavehetetlen, második kisujját. Közben látónak és tudós

gyermeknek nevezték, noha Ida biztosra vette, hogy testvére

kevés dolgot lát, és még annál is kevesebbet tud.

– Hány éves vagy? – kérdezte Lócitól egy pocakos férfi,

tokája kibuggyant az inggallérja fölött, ahogy ültében előre-

hajolt.

1922-t írtak. Mécs Alajos budapesti lakásában, a Vihar

utca 4. első emeletén már reggel óta duruzsoltak a kályhák,

hogy kívül tartsák a csikorgós, januári hideget. Nyekergett

a nagyszoba kanapéja a vendégek súlya alatt. A dohánysza-

gú zakók forgatagán túl Mécs felesége a kisszobában zon-

gorázott, feje fölé borultak a legyezőpálma levelei. Ida néha

odasandított, ám anyja egyszer sem viszonozta a pillantá-

sát, lesütött szemmel, határozottan püfölte a billentyűket.

A zsibongás azonban eltompította a zeneszót.

– Hány éves vagy? – ismételte meg a tokás vendég. – Nem

eszünk gyereket, ne félj!

Álla alatt rezgett a háj a nevetéstől.

Lóci nem felelt, pici korában rászokott, hogy a haját csa-

vargassa, most is egyik szőke fürtjét tekerte zavarában a

mutatóujja köré. Suta, hatodik ujja nem mozdult együtt a

többivel.

– Négyéves – mondta Ida a könyve mögül. Ő meg arra

szokott rá, hogy olvasson, ha már úgysem foglalkoznak vele.

– Nem téged kérdeztek – fordult felé édesapa, aki addig

az íróasztalnak támaszkodva beszélgetett. Két ujjával végig-

simított hosszú bajszán, és lenézett a fiára. – Válaszolj szé-

pen, Lóránt!

– Négyesztendős kislegény! – lelkendezett a kövér férfi. –

Az derék. Látod, Alajos, már csak három évig kell óvnod, és

ha addig nem lopják el a fölös csontját, igazi hős válik belőle.

Hallod-e, Lóránt? Ügyelj, öcsém, nehogy a csúszómászók el-

csenjék az ujjadat!

– Kígyótól, békától őrizkedjél, küszöbre soha ne állj! – lé-

pett melléjük egy pödört bajuszú vendég is. Harsányan ne-

vettek a megszeppent kisfiún.

Ida összecsapta a könyvét. A kárpitozott zsámolyon ült a

nagyszoba sarkában, mert az estélyek idején nem engedték

neki, hogy a szőnyegen hasalva olvasson, mint egyébként.

– Nocsak, kis vitéz! – folytatta közben a pödört bajuszú.

– Figyeld, kartárs, ez a gyerek máris milyen peckesen tartja

magát!

– Szervusz, hékám! Tudsz-e már verset?

– Mi leszel, ha nagy leszel?

Ida felugrott, könyvével a hóna alatt az asztalhoz lépett,

és belemarkolt a desszertestál szélén az aszalt gyümölcsök-

be. Amikor zsákmányát szorongatva az ajtóhoz ért, Lóci

végre megtalálta a hangját, és az utolsó kérdésre harsányan

azt felelte:

– Katona!

A fülledt nagyszobából kilépve Ida arcát megcsapta a fo-

lyosó hűvöse. Miközben a konyha felé iszkolt, kis híján bele-

ütközött Erzsibe, aki keményített kötényben likőrösüveget

egyensúlyozott egy ezüsttálcán.

– Nem látsz, te fruska? – dörrent rá a kislányra, pedig

sohasem beszélt így, amikor a mama is hallotta.

Ida nem bánta. Tudta, hogy amíg az ital körbejár, őt nem

fogja hiányolni senki sem. A konyhaasztalon Erzsi otthagy-

ta a krumplihéjat meg a koszos edényeket, ezért a kislány az

egyik hokedlire tette a könyvét, aztán addig cibálta a sötét

hajába tűzött, nagy, fehér masnit, amíg sikerült kioldania.

A szalag egy ideje elviselhetetlenül birizgálta a fejbőrét, alig

várta, hogy megszabadulhasson tőle.

Szájába tömte az aszalt gyümölcsöket.

Nem érdekelte, hogy az apja barátai nem az ő születés-

napját jöttek megünnepelni. A mama úgyis reggel óta ölel-

gette, amikor alkalma adódott rá, és megígérte, hogy fel-

köszönti majd, miután a vendégek elmentek. Ida viszont

szeretett volna újra úgy játszani az öccsével, mint régen, mi-

előtt még Lóci elhatározta, hogy katona lesz. Azóta ugyanis

a kisfiú mindenhová magával hurcolta az ólomkatonáit, ve-

zényszavakat kiabált a zsámolyon állva, és ha Ida csatlakoz-

ni akart hozzá, azt mondta, lányoknak nem való a háború.

Mécs Alajos íróasztala fölött lógott egy térkép a Nagy-Ma-

gyarországról, amelynek határait másfél évvel korábban át-

rajzolták, és hatalmas területeket szakítottak le róla a szom-

szédos országok javára. Amennyire Ida össze tudta rakni a

vendégségeken hallott beszélgetésekből, a hadseregnek ezt az

elveszett földet kellett volna visszaszereznie. Lócit pedig fölös

ujja tette alkalmassá arra, hogy közéjük tartozzon. Csakhogy

a katonák meghaltak, Máli néni mesélte kinn a gangon, hogy

ő így veszítette el a fiát, még az értesítőt is megmutatta: Fon-

csor Imre 1896. évi születésű budapesti illetőségű, 1916. év július hó

9-én a Capul magaslaton hősi halált halt. Ida megkérdezte az asz-

szonytól, hol van a Capul magaslat, mire Máli néni összehaj-

totta a levelet, és sértetten visszavonult a lakásába.

Mennyire fájhat, ha leharapják az ember hatodik ujját?

Annyira csak nem, mint hősi halált halni.

A vendégek gyakran ugratták Lócit mindenféle csúszó-

mászókkal, néha még a bútorok alá is mutogattak a nagy-

szobában, és közben kiáltoztak: Egy gyík! Ott szalad, ni! Vi-

gyázz, Lóránt, nehogy bekapja az ujjadat! Ida ilyenkor mindig

felkapta a fejét, de nem látott semmit sem. Pedig valóban

éltek csúszómászók a lakásban, csak olyan helyen, amelynek

környékére férfi vendég ritkán merészkedett: a lomtárként

szolgáló egykori cselédszoba küszöbe alatt.

A helyiség a konyhából nyílt, így ha Ida mosogatás köz-

ben oda-odasandított, néha sikerült elkapnia a pillanatot,

amikor a küszöb árnyéka hullámot vetett, kiszakadt belőle

egy kígyó, béka vagy gyík formájú darab, aztán eliramodott

a bútorok lába közt. Ha viszont az ember megállt az ajtó

előtt, és meredten a lába elé nézett, akkor egy sem bújt elő.

A mama szerint nem a falban volt a fészkük, hanem egy má-

sik világon, amely az embereké mögött rejtőzik, de éppolyan

nehéz észrevenni, mint a csúszómászókat. A hangyákhoz

hasonlóan lehetett védekezni ellenük, csak bors vagy ecet

helyett sóval kellett útját állni a vonulásuknak. Legutóbb

teleszórták a küszöb és kőpadló közötti rést, és azóta sem

kígyó, sem béka, sem gyík nem jutott be a konyhába.

De talán, ha kiforgatná onnan a sót, kiderülne, valóban

annyira szeretik-e a csúszómászók a fölös ujjakat, ahogyan a

vendégek mesélték. Némi töprengés után Ida felhajtotta a te-

rítőt, és turkálni kezdett a résnyire kihúzott asztalfiókban.

A fakanál nyelét túl vastagnak, a villa ágait túl vékonynak

találta – végül kitapintotta a konyhai olló hűvös vasát. Ma-

gához szorította, úgy surrant vissza a küszöbhöz. Lekuporo-

dott. Az utcára néző szobákból beszűrődött a zongoraszó és

a vendégek lármája, róla pedig látszólag elfeledkeztek. A kü-

szöb melletti hézagba nyomta az olló hegyét, kifordított egy

kevés sót a szürke konyhakőre. A szemcsék majdnem telje-

sen feketének tűntek, de amikor óvatosan megnyalta, érezte

az ismerős ízt a nyelvén. Feltűrte a ruhája ujját, és folytatta

a munkát, míg végül csak kétujjnyi szakasz maradt hátra az

ajtó sarkában. Akkor lehasalt, hogy jobban hozzáférjen, és a

maradék sót is kikaparta.

Pattanás hallatszott, mintha kifeszített spárga szakadt

volna el, majd a következő pillanatban megmoccantak az ár-

nyékok. Ida megrettenve ugrott talpra, az olló csörömpölve

a kőre hullt, a csúszómászók pedig kitódultak a küszöb alól.

A kisszobában elnémult a zongora.

Ida rohant, hogy eltegye az ollót, a fiók széle azonban

becsípte a terítőt, ahogy visszalökte. Akkor már emelgetnie

kellett a lábát, nehogy az asztal körül szaladgáló gyíkok fel-

kapaszkodjanak a harisnyáján. Békák ugráltak a sparherd

körül, apró, fekete kígyók siklottak ki a konyhaajtón. Az-

tán a nagyszobában Lóci elkezdett sírni. Úgy bömbölt, mint

amikor nyáron a Gellérthegyen elesett a járdán, és mindkét

térdét felhorzsolta. Ida kezét a háta mögé dugva állt az asz-

tal lábához simulva, kis híján levegőt venni is elfelejtett.

– Ida! – A mama nyitott be a konyhába; pillantása előbb

rá, aztán a padlón nyüzsgő csúszómászókra villant. Mielőtt

a kislány megszólalhatott volna, elkapta a karját, és magá-

val húzta a cselédszoba ajtajához.

– Mama, mi van Lócival? – kérdezte Ida megszeppen-

ve, de anyja nem válaszolt, hanem belökte az ajtót, és átta-

szigálta a lányát a küszöbön.

– Maradj itt, és ne csapj zajt! Elrendezem a csúszómá-

szók dolgát, aztán beszélünk. Meg ne nyikkanj nekem!

Megértettél?

– Igen, mama.

Rázárta az ajtót Idára. A lomtárként használt szobában

hónapokkal azelőtt kiégett az egyetlen izzó, a gangra néző

keskeny ablak felől pedig alig szűrődött be a kinti lámpák

fénye. A kislány riadtan fülelt a sötétben, de semmilyen nesz

nem utalt rá, hogy idebentre is besurrant volna néhány csú-

szómászó. A lakásban ajtók csapódtak, aztán Erzsi jó hango-

san azt mondta:

– De én nem zongorázom jól, nagyságos asszony.

Kisvártatva mégis újra felhangoztak az ismerős dal-

lamok, ám ezúttal lassan és ügyetlenül. A vendégek így is

megtapsolták. Zajongásukon túl azonban Ida felfigyelt a be-

járati ajtó ismerős nyikordulására. Utána cipők kopogtak,

kinyílt, majd újra becsukódott a konyhaajtó. Közelről hallat-

szott Lóci szipogása, a mama próbálta vigasztalni:

– Semmi baj, semmi baj, majd máskor jobban vigyázol.

Katonadolog.

– Biztos, hogy nem a csúszómászók rémisztették meg?

– kérdezte egy ismeretlen férfihang. Nem lehetett az apja

vendége, közülük senki sem beszélt ilyen lassan, a magán-

hangzókat furcsán elnyújtva.

– Nem látja őket. Csak elbotlott a szőnyeg sarkában.

Ida el sem tudta képzelni, kit engedett be anyja a

konyhába. Előreóvakodott az ajtóig, arcát a hideg fémhez

nyomta, hogy átnézhessen a kulcslyukon. Lóci épp fész-

kelődött a mama ölében, önkéntelen mozdulattal a hajába

túrt, de az apró rés által lehatárolt világ eltakarta Ida elől

az ujjait.

– A só ide nem elég – szólalt meg újra az idegen.

– Látom. De ha megkötöm, akkor azon nem tudok többet

változtatni.

– Miért, mihez akart kezdeni egy másik világra nyíló ha-

sítékkal? – kérdezett vissza a férfi, és ahogy előrehajolt, Ida

végre őt is megpillantotta a kulcslyukon át.

Összerezzent. Apja barátai mind gondosan ápolták a sza-

kállukat és hátrafésülték a hajukat, a mama vendége viszont

alig látszott ki hullámos, fekete tincsei és kusza szakálla

mögül. Sötétszürke nagykabátban ült az asztalnál, és bele-

könyökölt a krumplihéjba.

Megnyikordult egy szék, aztán puffanás hallatszott:

a szakállas ember csapott az asztalra a tenyerével, és amikor

felemelte a kezét, egy fekete sikló vergődött a két ujja közt.

– Hagyja! – szólalt meg a mama. – Úgysem tudja mindet

összefogdosni, és mostanra a szobákba is jutott belőlük.

Ida úgy helyezkedett a kulcslyuknál, hogy minél jobban

láthassa a férfit, aki közben felegyenesedett az asztaltól, egy

mozdulattal eltörte a sikló nyakát, majd fogta, és belegyö-

möszölte az állat testét a kabátzsebébe. Utána fel-alá kez-

dett járkálni a konyhában. Amikor végül a cselédszoba ajta-

ja előtt állapodott meg, a kislány megrettenve hátralépett.

Surrogott a szakállas ember kabátja, ahogy lekuporodott,

aztán többször megkopogtatta a küszöböt, egyszer még a

kilincsre is ráfogott, végül azt mondta:

– Előfordul, hogy egyszerűen felhasad a határvonal a

világok között. Ezen a résen egyelőre a csúszómászóknál

egyéb nem tud keresztülfurakodni, viszont, ha tovább tá-

gul, olyasmi is átférhet rajta, ami kellemetlenségnél jóval

nagyobb bajt tud csinálni. Mindenképpen le kell zárnia.

Suttogva váltottak még néhány szót, majd kimentek a

konyhából, és Lócit is magukkal vitték. Utána nagyon soká-

ig csak Erzsi ügyetlen zongorajátékát és a vendégek neveté-

sét lehetett hallani. Ida kezdett félni, hogy immár az anyja

is elfeledkezett róla. Végül újra léptek koppantak, kattant a

cselédszoba zárja, a kislány pedig kiperdült a fényre.

– Mama, ne haragudj!

Anyja nem szidta meg, hanem letérdelt hozzá, és hosz-

szan, szorosan magához ölelte. Ideiglenesen néhány csipet

sóval hintették be a konyhakövet, ez elégnek bizonyult ah-

hoz, hogy a bútorok árnyékában tartsák a kiszabadult csú-

szómászókat. Lóci értetlenül figyelte a műveletet a hokedlin

ülve, és akkor sem csillant fel a szeme, amikor egy gyík épp

az orra előtt surrant be a kredenc alá. Azután a mama ki-

csempészett nekik három gyönyörű, citromsárga mignont

a nagyszobából, és a konyhaasztal köré telepedve megünne-

pelték Ida születésnapját. Lóci most már nevetett, két kézzel

tömte a szájába a süteményt, sértetlenül maradt hatodik uj-

jára rátapadtak a cukormáz darabkái.

Másnap, amikor anyjával kettesben maradtak a konyhában,

Idának be kellett számolnia arról, miért forgatta ki a sót a

küszöb melletti résből.

– Azt akartad, hogy a csúszómászók elvigyék Lóci ujját?

– csóválta a fejét a mama, miután végighallgatta. – Idám, le

sem tagadhatnád, hogy az én lányom vagy!

Az asztalnál ültek, a kislány a hokedlin térdelve a terítőre

könyökölt, ahogy szokott. Anyja a jegygyűrűjével játszott, le-

húzta, forgatta a kezében, csillogott az arany a lámpafényben.

– Nem lehet mindent eltüntetni a világból, ami nem tet-

szik nekünk – mondta végül. – Lóci csak egy kisgyerek, és

nem az ujja fogja eldönteni, hogy katona lesz-e, vagy sem.

Hagyj békét neki!

Letette a gyűrűjét a kistányér szélére, az üres kávéscsé-

sze mellé.

– Gyere, megmutatom, hogyan kell végleg lezárni a kü-

szöböt!

Ahogy felegyenesedett, cipője sarkánál elsurrant egy fe-

kete gyík, a cselédszoba ajtajához iszkolt, és eltűnt a kőpadló

melletti repedésben.

– Hess, hess! Fuss csak haza! – csapta össze a tenyerét

Mécsné.

– Hol lakik a gyík, mama? – faggatta a lánya. – Mi van a

küszöbben?

– Egy erdő.

Magával húzta Idát, lekuporodtak a cselédszoba ajta-

ja elé.

– Hallgasd meg! – Azzal Mécsné a fekete kosztümkabát-

jában végighasalt a konyhakövön, és a küszöbre szorította

a fülét.

A kislány egy pillanatig döbbenten figyelte, aztán lehe-

veredett mellé, úgy, hogy arccal az anyja felé nézzen.

– Mint a kagylóhéjban a tenger – suttogta a mama. Mo-

solygott.

Ida félt, hogy egy sikló belecsusszan valamelyikük fülé-

be, aztán mégiscsak a deszkára hajtotta a fejét. Valóban sus-

torgó lombok nesze szűrődött át a küszöb repedésein, még-

pedig olyan tisztán, mintha egy öreg tölgy tövében feküdtek

volna le a budai hegyekben.

– Tényleg hallom! – lelkendezett a kislány. – De hol van-

nak a fák?

– A világ mögött.

A mama felkönyökölt, felhúzta Idát, hátukat ültükben az

ajtónak vetették. Még így is hallották a küszöbben suttogó

erdőt.

– Nagyon figyelj, Ida! Úgy figyelj, mint amikor minden-

áron észre akarod venni a gyíkokat! – Azzal Mécsné feltar-

totta a mutató és a középső ujját, majd óvatos, csévélő moz-

dulatot tett a csuklójával. – Látod?

Ida összerezzent. Anyja két ujjbegyéből pókhálóvékony

fonalak ágaztak el, és íveltek a helyiség különböző pontjai

felé. Sárgán csillogott rajtuk a lámpafény.

– Mik ezek?

– Így néz ki a világ valójában – felelte a mama. Ahogy

magasabbra emelte a kezét, az egész konyhát betöltötte a

szálak sűrű szövedéke: végigfutottak a kőpadlón, a bútorok

lábán, behálózták a mennyezetet a fejük fölött. – A fonalak

mindent átjárnak. A levegőt, a falakat, a testünket. Aki pe-

dig képes ezt észrevenni, változtathat az elrendezésükön.

Megérinted?

Az anyja ujjáról lógó szálak puhán simítottak végig Ida

kezén, aztán lesiklottak róla, nem tapadtak ragacsosan a bő-

réhez, mint a valódi pókhálók.

– Lóci ezt sem látná?

– Nem.

– Miért?

– Mert ez a képesség nem egy fölös csonton múlik. Te

örökölted tőlem, Lóci nem. Nézd meg újra küszöböt!

Hátrafordultak. A deszkából alkarnyi hosszú szálak kun-

korodtak elő, amelyek azonban nem kapcsolódtak semmi-

hez, csak lágyan hullámoztak a levegőben, mint egy könnyű

sál rojtjai.

– Elfeslettek a szálak – magyarázta a mama. – A helyük-

re kell igazítani őket, és ehhez még tű sem kell, csak a ke-

zem. Figyelj!

Azzal a mutató és középső ujját finoman végighúzta a

küszöb konyha felőli oldalán, és érintése nyomán átren-

deződtek a fonalak. A végeredmény úgy nézett ki, mintha

Mécsné pelenkaöltéssel szegte volna be a deszkát. Néhány

pillanatig még halványan csillogtak a szálak, azután Ida

már hiába meresztette a szemét, nem látott mást, csak a fa-

anyag barázdáit.

Anyja felegyenesedett, eligazgatta a ruháit.

– Meg ne próbáld ollóval elvagdosni a szálakat! – intette

a kislányt. – Nem sikerülne.

– Nagy bajt csináltam, mama? – Ida felugrott a küszöb

mellől, belekapaszkodott az anyja szoknyájába. – Ugye, mi-

attam jött a szakállas ember?

– Megijedtél? Nagyon helyes. Gyereknek nem való bab-

rálni a fonalakkal.

Lefejtette a derekáról Ida ujjait, visszalépett az asztal-

hoz.

– Szeretnék kérni tőled valamit – mondta aztán, és ujjára

húzta a gyűrűjét. – Ez a szakállas ember fog még jönni hoz-

zánk máskor is. De nem volna jó, ha meglátna téged. Rögtön

tudná, hogy hozzám hasonló vagy, én viszont nem akarom,

hogy veled is alkut kössön. Kicsi vagy még. Megígéred, hogy

a cselédszobában maradsz, amíg nálunk jár?

– Igen, mama – felelte Ida, és az anyja akkor végre ma-

gához ölelte.

– Magyar! – szavalta Lóci, és hat ujjban végződő jobbját a

szíve fölé simította, ahogy tanulta. – Legyen hited és lészen

országod... minden nemzetek közt az első, az áldott... Amit...

Isten amit néked címeredbe vágott.

Visszalépett a sorba, mire újabb sujtásos mellénybe öl-

töztetett kisfiú lépett elő, hogy a következő strófával foly-

tassa. Az 1923-as újév napját ülték egy szentkereszti vadász-

házban, a pilisi erdő mélyén. A hatalmas cserépkályhával

izzasztóra fűtött teremben sült vadhús és pipadohány szaga

terjengett, a fogasokra akasztott kabátokról friss hólé cse-

pegett a felviaszolt padlóra. Üvegpoharak csendültek össze.

Ida előrelépett, és a csillár gyertyaforma izzóit bámulva

felmondta az utolsó versszakot:

– Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy

isteni, örök igazságban... hiszek Magyarország feltámadásá-

ban!

– Ámen – felelte rá a másik hat gyermek.

– Ámen – mormolták az U alakba rendezett asztaloknál

ülő felnőttek.

Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, a sorba

állított gyerekek pedig szétszéledtek, Lóci rohant vissza a

cserépkályha kuckójában hagyott ólomkatonáihoz, ahol

apja vadász barátjának két kisfiával egész este háborúsdit

játszottak. Ida hímzett pruszlikját igazgatva visszaballagott

az asztalhoz.

– Kíváncsi lennék, honnan szedték ezt a giccset. Borzal-

mas – méltatlankodott épp a mama jobb oldali asztaltársa,

egy idős hölgy sötétlila kosztümkabátban. – Áldott-vágott.

Hát ki ír ilyen rímet?

Ida leült az anyja bal oldalára, és két kézzel próbálta füle

mögé simítani a hajfonatából kiszabadult fürtöket.

– Koravén ez a kislány – szólalt meg akkor az asszony, Ida

pedig riadtan lesütötte a szemét, amikor megértette, hogy

róla van szó. – Miért nem játszik soha a többiekkel?

– Talán van fontosabb dolga is, mint a butaságaikat hall-

gatni – felelte a mama, és felegyenesedett.

Az este hátralévő részében Ida egy ablakmélyedésbe

húzódott félre az anyjával, onnan figyelték a tárgyakat és

az embereket behálózó fonalakat. A legsűrűbbnek a cserép-

kályha körül mutatkoztak a szálak, ám a kuckóban játszó

Lóciba és a másik két kisfiúba alig jutott belőlük. Idának

hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni a halvány csillo-

gást az öccse felemelt kezében. A felnőttekben hasonlóan

fakónak mutatkoztak a fonalak, a mama viszont úgy ragyo-

gott közöttük, mint egy lámpás a félhomályos erdő mélyén.

Aztán, amikor a kislány még alaposabban szemügyre vette

az anyját, észrevette, hogy a szálak kisebb-nagyobb cso-

mókra húzódnak a mellkasában.

– Olyan dolgok vannak bennük, amiket el kellett rejte-

nem, hogy boldogok maradhassunk – felelte a mama, ami-

kor a lánya rákérdezett, majd figyelmeztetően a szája elé

emelte a mutatóujját.

Erről aztán nem beszéltek többet, ám a kislány nyit-

va tartotta a szemét, és amikor legközelebb a cselédszoba

kulcslyukán át megpillantotta a szakállas embert, észrevet-

te, hogy az ő testében is csomókra húzódnak a fonalak, az

apró, ragyogó göbök pedig szinte teljesen kitöltik a mellka-

sát.

Annak ellenére, hogy a lakásban elszabadult csúszómá-

szók pár nap alatt semmivé foszlottak, a férfi néhány he-

tente fel-felbukkant náluk. Ha Erzsi a piacon járt, édesapa

pedig dolgozott, a mama mindig azt leste, bekopogtat-e a

szakállas ember a gangra néző konyhaablakon. Olyankor

pedig Idának iszkolnia kellett a cselédszobába.

Eleinte nem bánta, mert időközben az anyja kicserél-

tette a lámpaizzót, és puha pokrócokat terített a helyiség

egyik sarkában álló kiszolgált karosszékre – így a kislány

zavartalanul olvashatott a látogatások idején. Egyszer-egy-

szer azért megnézte magának a különös vendéget a kulcs-

lyukon át, de a felnőttek beszélgetése nem kötötte le. Aztán

egy alkalommal arra kapta fel a fejét a könyvéből, hogy az

anyja nevet. Amikor édesapa otthon volt, sohasem nevetett,

vendégségek idején pedig legtöbbször visszavonult zongo-

rázni. A szakállas ember azonban mondott valamit, amin a

mama úgy kacagott, hogy Ida végül az ajtóhoz óvakodott, és

a kulcslyukhoz nyomta az arcát, mert ő is részesülni akart a

vidámságból. Az anyja és a különös vendég egy könyv fölött

hajoltak össze az asztalnál, és a férfi egy Ida számára isme-

retlen nyelven olvasott fel belőle. A kislány nem értette, mi

lehetett annyira vicces, hogy a mama még mindig a tenye-

rét a szája elé tartva kuncogott.

1923 nyarára a férfi megszokott részévé vált az életük-

nek. Ha késett, vagy nem jött, a mama idegesen járkált fel-

alá a lakásban, és Ida nem tudta, mivel járhatna a kedvében,

hogy megnyugodjon. A vendég mindig kapott az ebéd vagy

a vacsora maradékából, ha pedig csak pár percük maradt

édesapa érkezése előtt, akkor Mécsné a gangra néző ablakon

adta ki neki a konyharuhába csavart kislábost. Előfordult,

hogy Máli néni meglátta őket, olyankor a mama kiment a

folyosóra, váltott pár szót az asszonnyal, majd elégedett mo-

sollyal tért vissza.

– Rendes asszony maga, Róza – mondogatta a szakállas

ember búcsúzáskor, és furcsán, idegenül perdültek szavai-

ban az „r” betűk. Mécsnét egyébként senki sem szólította a

keresztnevén, még a férje sem.

Aztán már nemcsak a mama nevetett, hanem Lóci is.

A kisfiú az első alkalomtól fogva jelen lehetett a vendég

érkezésekor, ám ez Idát mindaddig nem zavarta, amíg a

férfi ajándékokat nem kezdett hordani neki. Először csoko-

ládét hozott. A sárga csomagoláson piros betűkkel az állt:

„balaton szelet”. A mama nem hagyta, hogy Lóci azonnal

megegye, hanem eltette, és csak azután húzta elő a köté-

nye zsebéből, hogy Idát kiengedte a cselédszobából. Késsel

kettévágta nekik a kakaós krémmel rétegzett ostyaszeletet.

A papírjáért azonban Ida hiába könyörgött, az a kályha láng-

jai közt végezte. Később a vendég újabb édességekkel, majd

olyan játékokkal állított be, amelyekhez foghatót nem lehe-

tett kapni Budapesten. Lóci kapott egy piros, gyerekeknek

való orvosi táskát, egy barna majmocskát formázó babát és

egy színes korongokból álló, térbeli építőjátékot, amelynek

elemeit a szélükön lévő vágatok mentén lehetett egymás-

ba illeszteni. A szakállas ember a majmocskát Moncsicsinek

hívta, az építőjátékról pedig azt állította, hogy műanyagból

készült. Később Ida mindkét ismeretlen szóra rákérdezett az

anyjánál, ám azt a választ kapta, hogy inkább a leckéjével

foglalkozzon.

Utoljára a mama vendége egy színesre festett fémma-

darat hozott. Az életnagyságú stiglic könnyű lemezből ké-

szült, belsejében pedig óramű rejtőzött, amelyet egy „Leme-

zárugyár” feliratú kulccsal lehetett felhúzni. A játék ezután

zörögve végigugrált az asztalon vékony, fekete lábain.

Ida vágyakozva nézte a kulcslyukon át, majd, amint a

szakállas ember távozott, kiperdült a cselédszobából, hogy

kipróbálhassa.

– Add ide! – nyúlt át az asztal fölött, de Lóci két marokra

fogta, és a mellkasához szorította a sárga, piros és rozsda-

barna színekben pompázó madarat.

– Enyém, enyém, enyém! – visította.

Nővére azonban már felkapta a terítőn hagyott kulcsot,

így a kisfiú hiába hadonászott a stigliccel, nem tudta újra

felhúzni. Bömbölni kezdett.

– Elég legyen!

A mama akkor toppant be a konyhába, mert miután ki-

kísérte a szakállas embert, megint kint maradt a gangon be-

szélni Máli nénivel. Ezúttal azonban bosszúsnak tűnt, végig

sem hallgatta Ida siránkozását, hanem lefejtette a kislány

ujjait a kulcsról, aztán Lócitól is elvette a madarat.

– Majd akkor játszhattok vele, ha meg tudtok egyezni

rajta – dohogta, aztán betette a játékot a kredenc legfelső

fiókjába, ahol a gyerekei nem érhették el.

Onnantól fogva a szakállas ember nem hozott több aján-

dékot.

Egy nyári estén végül a mama megmutatta Idának, hogyan

készíti el a szakállas ember ételét. Erzsit leküldte Lócival sé-

tálni a közeli Múzeumkertbe, maguk maradtak a lakásban

a készülő vacsora mellett. A mama leemelte a sparherdről

a tele fazekat, és egy fémalátétre tette a konyhaasztalon.

Utána néhány merőkanálnyit átcsorgatott a lencselevesből

a kislábasba, amelyet mindig a vendégnek tartogatott.

– Nézd csak, Idám! – Köténye zsebébe nyúlt, aztán a lá-

nya elé tartotta a kezét. Három, mágiafonalakból szőtt, pici

gombolyag csillogott a tenyerén. – Ezeket fogom beletenni a

levesébe.

Hagyta, hogy a kislány elvegye tőle a gömböket, majd

hosszan nézegesse őket.

– Bánatot rejtettem el bennük – magyarázta aztán. –

Amikor bájolok, ujjam köré tekerem a rossz dolgokat, az olyan

dolgokat, amikre nem akarom, hogy mások emlékezzenek.

– Mint amikor édesapa kiabál?

– Azt is. Vagy amikor valaki a házból olyasmit lát vagy

hall, amit nem lenne szabad. Akkor annak az emléknek a

szálát szépen kihúzom, és beleteszem a vendégünk ételébe.

Megpróbálod te? Csak ejtsd bele a lábasba!

A kislány kezében szinte súlytalannak érződött a há-

rom gombolyag, ám amikor óvatosan a levesbe szórta őket,

kavicsként süllyedtek el benne, és fodrokat gyűrtek az étel

felszínére. Egy pillanatig még látni lehetett a fonalak sápadt

fényét az edény alján, aztán már semmi jel nem utalt rá,

hogy nem közönséges lencse gőzölög a lábasban.

– Rossz íze lesz tőle? – kérdezte Ida.

– Te biztos gyomorrontást kapnál, ha megennéd, de a

vendégünknek pontosan ilyen ételre van szüksége. Bánat

nélkül elpusztulna.

A kislány az asztalra könyökölve beleszagolt az ételbe.

– De ha ilyesmit eszik, akkor nem lesz szomorú? – pillan-

tott fel az anyjára.

– A felnőttek megtanulnak együtt élni a szomorúsággal

– felelte a mama, és megsimogatta Ida haját. – Nézd most

meg a két kezed! Meg tudod mondani, melyikben látod éle-

sebben a fonalakat?

– A balban.

– Mert balkezes vagy. És ha majd nagy leszel, azzal a ke-

zeddel tudsz bájolni is. A vendégünk jobbkezes, csakhogy

csúnyán eltörtek a csontok a kezében, és nem forrtak össze

rendesen. Ezért már nem tudja varázslattal elzárni a bána-

tot, csak megenni. Ebben segítek neki.

Ida néhány pillanatig elgondolkozva hallgatott, majd azt

kérdezte:

– A háborúban sérült meg a keze? Ahol Máli néni fia

meghalt?

– Micsoda? – A mama elmosolyodott. – Okos gondolat, de

a mi vendégünk sohasem járt ott. Járt viszont a... a küszöb

másik oldalán.

– Az erdőben? – ámult el a kislány, ám abban a pillanat-

ban léptek hangoztak fel a gangon. A mama felugrott az

asztaltól, kiszaladt a konyhából – Ida pedig engedelmesen a

cselédszoba ajtajához ballagott.

1924 decemberében Lóci betöltötte hetedik évét, anélkül,

hogy a fölös csontját elvesztette volna, Mécs Alajos és a

barátai pedig úgy gondolták, okvetlenül koccintaniuk kell

a tudós gyermek egészségére. Erzsi ismét bajlódhatott az

egész nap duruzsoló kályhákkal, miközben a két, utcára

néző szoba zsúfolásig telt jól öltözött, parfüm- és dohányil-

latú vendégekkel. A tokás férfi ezúttal is a nyekergős kana-

pén foglalt helyet, vastag ujjai közt szinte elveszett az apró,

díszes likőröspohár.

– Szabad-e már a legénynek koccintania, Alajos? – szólt

oda Mécsnek.

– Az a likőr keserű – felelte Lóci, általános derültséget

keltve a szobában.

A vendégek ismét körbefogták, a tokás férfi barátságo-

san megveregette a vállát.

– Haha! Jó ízlésed van, öcsém!

– Hát olvasni tudsz-e már? Igen? Na, brávó, íme, a tudós

gyermek!

– Aztán mi leszel, ha nagy leszel?

Ida összecsapta a könyvét, és már épp felugrott volna a

zsámolyról, hogy a konyhába meneküljön, amikor öccse ha-

tározottan így felelt az utolsó kérdésre:

– Orvos!

Akkor ugyanis már hetek óta csak a piros, orvosi tás-

kával játszott, amelyet a szakállas embertől kapott. A já-

ték gyermekek kezébe illő méretben készült, oldalán fehér

körben vörös kereszt virított, gyomrában különféle színű,

műanyagból készült eszközök lapultak. Sztetoszkóp, re-

flexkalapács, ártalmatlan szike, sőt még egy fecskendő is,

amelybe fel lehetett szívni a vizet a mosdótálból, és össze-

fröcskölni vele egymást. A vendégek pedig beszélhettek

most már Lócinak a katonaélet szépségeiről, a kisfiú meg-

makacsolta magát, és miközben fél kézzel ismét a haját csa-

vargatta, továbbra is az orvos szót ismételgette.

Ida elunta hallgatni, átsandított a kisszobába – ám a le-

gyezőpálma alatt nem a mama, hanem Erzsi ült a zongorá-

nál. Az elmúlt években annyit javult a játéka, hogy a kislány

fel sem figyelt a változásra. Mivel nem tudta elképzelni, hová

tűnhetett az anyja, hóna alá kapta a könyvét, és kisurrant

a folyosóra. A konyhában azonban nem égett a villany, és

sötétbe borult a folyosó meg a fürdőszoba is. A mama nem

volt a lakásban.

A kislány visszament a konyhába, felkattintotta a vil-

lanyt. A hűlő sparherden ott állt a kislábas, amelyben any-

ja a szakállas ember ételét szokta félretenni. Aznap viszont

egy szóval sem említette, hogy ő is vendéget várna, ráadásul

olyasmi sem fordult még elő soha, hogy elébe ment volna az

érkezőnek. Ida legszívesebben visszarohant volna a szobába

szólni a vendégeknek, hogy a mama eltűnt, menjenek, ke-

ressék meg gyorsan, mert odakint sötét van és esik az eső.

Ha viszont édesapa faggatni kezdi, előbb-utóbb a szakállas

embert is szóba kell hoznia, azért pedig az anyja biztosan

megharagudna.

Ott maradt hát a konyhában, és várt, hallgatta a vendé-

gek zsibongását.

Amikor már kezdett egy kicsit félni, odatolta a hokedlit

a kredenchez, és kivette a legfelső fiókból a lemezmadarat.

Néhányszor megsétáltatta az asztalon, közben azt suttogta

neki, hogy mondja meg a gazdájának, a szakállas embernek,

küldje haza a mamát minél hamarabb. Addig szorongatta,

hogy a játék fémkulcsa átmelegedett a kezében.

Nagy sokára aztán nyikordult a bejárati ajtó, léptek kop-

pantak, és a mama betoppant a konyhába, hosszú, fekete

kabátban, bőrig ázva. Ida hiába kérdezte, hol járt, anyja az

asztalra borult, és rázkódó vállal sírt, hajtincseiről sorra

gördültek le a vízcseppek a terítőre.

– Mama, nem jön a szakállas ember, hogy elvigye a bá-

natod?

Anyja azonban hallgatott, szemét törölgette, nem is né-

zett rá. Végül annyit felelt:

– Nem fog jönni többet.

– Miért nem?

– Tedd el azt a madarat, ne is lássam!

Ida megszeppenve elhúzódott, aztán újra odatolta a ho-

kedlit a kredenchez, és visszarakta a játékot a helyére. Anyja

közben lehámozta magáról a kabátot, a szék karfájára terí-

tette, csavargatta hajából a vizet, fejét csóválta, mintha ne

is nagyon szomorú, hanem nagyon dühös lenne.

– Megleszünk magunkban, ne félj – mondta végül, aztán

kinyitotta a sparherd ajtaját, és betuszkolt még néhány fa-

hasábot az izzó parázs közé. Megmelegítette a vendégnek

félretett krumplilevest, aztán a tűzhely mellé húzódva a

legrosszabb cseréptányérukból kikanalazta.

Akkor még nem kapott tőle gyomorrontást.

Ha kíváncsi vagy, hogy folytatódik a kaland szerezd be a regényt itt!

-Benefits Chapter 1 - Pictures! LESS GOOO

It was the year 2710 there was a woman who just graduated from Viro University she is having a problem for paying her sister’s college tuition and having trouble with finding her new job. She is sighs and flop in her bed her pet robot automatically turns on

Rorico: Hello Creator? Any luck on finding a new job 

Girl(mc): you think? And why you were you on you haven’t even been fully charged yet?

Rorico: Why, you ask? You received a mail!

 Girl(mc): Oh, where is it from?

Rorico: From Onix Villin he sends a voice message 

Onix voice message: I heard you are looking for a job? We are short of a technician, and you are the only person I know who can how does $234,000 a month sounds? If you want to join, we can meet at the café nearby your house at 8:30 your free to deny or accept

Girl(mc): what?! That salary is more than my other previous jobs since college ... 

Rorico: are you going to join- 

Girl(mc): Let us get ready tomorrow-   

Tomorow at 8:30 

Girl(mc): you got to get ready I need my comfort friend with me when I am in an interview you know?

Rorico: I am ready I am going to just wait  

They have arrived at the café spotted Onix sitting down and taking a sip of a coffee and take a glance at them both as they spotted each other (how funny tbh)

Onix: oh, you have arrived thought you are going to deny

Girl(mc): Then why are you here?

Onix: It is my favorite café to go every morning well... If I got time

Rorico: Well now she came so when is the interview?

Onix: Oh, we do not do interviews in this business we do tests to see if we can rely on it but being a technician oh and do you do repairs?

Girl(mc): I do? Why would you ask

Onix: oh, and then your fit to that task

 As they walk Rorico and she saw a familiar figure it is her sister why is she tied up?

Girl(mc): Why is it my sister? Here and tied up...

Rorico: Hey what are you doing? That is my creator’s sibling Onix what did you dooooo....

Onix turn the off button of the Rorico 

Onix: We cannot afford distractions, Now let me explain to you see those controllers there are broken. You have up to 5 minutes to fix that because it is connected to the missiles for it to attack the intruder. Now let us play a roleplay, shall we? I am the intruder, and your sister is the object that you must protect. If you finish it up well, you get to have your sister and get hired if not your sister will be.... let us just say you will never see her again, ever.

Girl(mc): Onix! What on earth!? When is this legal?  

Onix: The time will start now    

The time has begun her sister begin to cry for mercy, Onix is getting his weapon ready, the girl was in pressure, but she knows she must focus 3 minutes have past the she was still fixing the controllers carefully and fast. Few minutes have past 10 seconds left? (Dang, I am now getting lazy you're close to the end of the first chapter) 9...8... 7 ... 6 ... 5. ... 4... 3...

Girl(mc): THAT’S IT THIS IS THE LAST STRAW ONIX

She had enough and ran towards Onix and charged a fist and punched Onix right towards the face and then she heard clapping out of nowhere

Person 1: She seemed more of a fighter than a technician should we make her one

Person 2: Do not get your hopes high she is doing this test to be a technician

Person 3: Silence, she did not even finish her task for this test

Person 4: And? She saved her sister without thinking about her dear life! 

Person 2: Onix are you okay?

Onix: Oh, I am alright I am just having a nosebleed no worries

Girl(mc): Should have hit harder

As she went to her sister and asked her if she was alright but now, she knows she is a hologram (this is cruel to write about) She is scared and relieved at the same time now that she is safe all of this for a job.   

Girl(mc): Who even are you people?  

She said while she turns on Rorico

Sicilienne: Oh, I am terribly sorry for giving you this test it must have been traumatizing... My name is Sicilienne the leader, The secretary Axten, Head of Security Sarai, and my partner Harmonite

Sicilienne: And what is your name newcomer?

Girl(mc): My name is... Lyra

-End of Chapter 1- the chapter 2 is gonna come out in uhh we'll see ;)

Paper, Scissors, Rank (Ch: 1)

CHARACTER/PAIRING: Modern!Carrillo x Army!OC (eventually) 

WARNINGS: maybe some swearing, military slang, spelling and grammatical errors. Could be very OOC/AU for some. 

AUTHORS NOTE:  this is kind of just an establishing chapter to get the idea out there, Carrillo is barely in this chapter. Characters are younger than they should be for their ranks. Also so far there is no first names, that’ll come later

WORD COUNT: 1.6K

CHAPTER: 1 OF ?

TAG LIST: @girlpornparadise @1zashreena1 @xxidontwikeitxx @nicke0115

The sun was beginning to disappear behind the curve of the earth,  painting the sky with a unique mixture of orange and dark violet. The distant sound of rumbling thunder is like persistent background music for the evening , powerful and uncanny.  The impending storm instills a sense of relief within the thirty or so soon to be officers standing stock still in a neat formation.

The cadets have been standing at attention for what seems like an eternity, the warmth of the day slowly fading away into the brisk cold that is night. This day was the first of many long days to look forward to in the treacherous week ahead, a week full of drills, missions and courses set to make or break the cadets and be the decider on whether or not they will become the soldiers they so desperately wish to be.  

The cadets had been informed of an up and coming role in a new task force that would be the highlight of one lucky future second lieutenant's career. A foreign Colonel was set to choose the most fitting recruit for his force to fight an enemy unknown to these youngsters. Only a cadet who scored within the top three of the company would be eligible for this role or at least that's what the platoon imagined.

The tension within the platoon was high, higher still with this opportunity hanging over their heads. Each cadet was now fighting tooth and nail to be at the top of the pack. Among this group was a young female recruit with everything against her. It seemed like all the instructors had a vendetta against her because of her last name, yet she was sitting top of the pack. The female cadets gossiped about her and the male cadets paid her no notice, she was hoping whoever this Colonel was that he at least would see her worth for what it was and not because of the last name attached to it.

When the thunder cracked and the rain came pouring down only then did the morale of the group start to drop, holding a pack above your head for what felt like 3 hours, and probably was, was being to take its toll on certain cadets. Almost half the platoon had forfeited points by dropping their packs, another five cadets were beginning to sway from the weight and would no doubt drop their packs within the hour. The test of strength and endurance was a tough one at that. Do you drop your pack and lose some points but not be exhausted for whatever discipline was thrown at you next, or did you power through and hope that this was the last task of the night.  

As another hour or so passes there are all but 3 recruits standing out of the rain. Cadets Greyson, Calliope and Micheals were the remaining cadets out in the downpour with their packs hoisted above their heads. It was a power struggle now, Greyson and Micheals were but half a point apart for top cadet while Cadet Calliope was only a point behind them, these three were now not only competing for top cadet but for a chance to make it onto the Colonels “kill squad” as it had been nicknamed by the Cadets.

Calliope was the first to drop his pack, followed closely by Michaels. Cadet Greyson, like usual, was the last cadet standing, feeling incredibly proud of herself as she spun around to face her fellow cadets only to be greeted with distasteful looks and the occasional snarl on her opponents faces. At this point she thought she should be used to it, but each time it stung more and more. Was no one going to acknowledge the fact that she had proven herself yet again?

Greyson was given no time to dwell on her thoughts as the cadets were called to make formation and report to the Lieutenant in charge. Lieutenant O’Connor. The man was the only superior who Greyson felt appreciated by, he always took time to pull her aside and give her tips to improve on if she needed them, or congratulate her on her win. Since she dominated the event yet again Greyson was tasked with determining the route best fit to take to get back to their tents. With the help of Cadets Calliope and Michaels, whom she had chosen as her second and third in command respectively. The platoon made their way back to the campsite without a fuss.

Major Benn was perched on the hood of his jeep when the platoon reached camp. Ever one to be formal Cadet Greyson brought her squad to attention and popped off a salute to the aforementioned man. The major was quick to return the salute, a small smile gracing his lips.

“Cadet Greyson, congratulations on another win, dismiss your squad and everyone gather round the Jeep”

“Yes Sir!”

Greyson did as she was told, silently thanking the Major for the kind words, and gathered the squad around the jeep. She was hoping that they were going to be jagged in for the night, but just their luck the Major would have them up running parade drills for the next three hours.

“As you well know one of you will be chosen and given the opportunity of a lifetime, working alongside one of Colombia's most renowned Officers in the intelligence field. In two days he’ll be here to oversee the evolutions for the day and set challenges for you to complete. He will select who he thinks is right for his team, scores will not play a part in his decision. I suggest you all take this on board and do you best to impress. This opportunity will not come around again so I expect top performance from each and every one of you. You are dismissed”

At the order each cadet gave a salute and went off to their own tents, thankful for the opportunity for rest and each thinking of how they could impress the Officer and gain a place on his team.

As the night drew to a close and everyone was drifting off to sleep Cadet Greyson decided to wander away from the cadets campsite and unintentionally towards the instructors camp. It was only when the darkness gave way to the burning lights surrounding their camp did she slow her pace and hide in the shadows. She knew if she was caught here she’d be doing in a world of hell, but for some reason she just couldn't turn around and walk back to her tent.

She could hear voices coming from the camp, she could pinpoint all but one of them, and it sounded like they were deep in a very serious discussion. Greyson gathered  her courage and began to creep closer to the voices, remembering her training she kept low to the ground and used the shadows to her advantage. She came to an abrupt halt when she heard her name being passed around between the men. Why would they be talking about me? Please don’t be ruining my name she thought to herself. She took a few steps more and placed herself behind one of the tents. The fourth voice was louder now, accented and strong. The kind of voice that makes you want to run towards it and away from it at the same time. Greyson wondered if it was possible to be attracted to a voice, and promptly decided it was, that voice, whoever it belonged to, was the most attractive voice she’d ever heard.

Deciding she’d pushed her luck too far, the cadet soundlessly turned and made her way back to the path at the edge of the camp, but instead of continuing towards her camp like any sane cadet would she turned to see if she could catch a glimpse of whoever the authoritative voice belonged to. What she managed to see nearly made her fall over breathless. He was gorgeous, even from a distance. A strong chiseled jaw that gave way to wide shoulders and what seemed to be the strongest most defined arms she’d ever seen.  God if his arms look like that i can only imagine what he must look like under that uniform Greyson thought. He was standing in a stance that screamed power and experience, shoulders back, head tilted back in a way that made it look like he was looking down his nose at someone, except, he was staring right in her direction.

“Fuck!” Greyson whispered to herself, if he had spotted her she might have just compromised her points she earnt today and might have just dropped herself into the biggest punishment she’d ever receive. As to not draw attention to herself she slowly crept backwards further into the shadows, double checked that the coast was clear and bolted in the direction of the cadets camp. She reached the camp in record time, the fear of being caught fueling her the whole way back to the camp.

Greyson wasted no time kicking off her boots and climbing into her sleeping bag, if she’d been caught the platoon would get a rude awakening in a matter of minutes, if not she had maybe three hours to get as much sleep as she could. As the minutes ticked by and the night stayed silent it seemed as though she would get to sleep tonight, she could only hope that tomorrow would bring slightly better outcomes than the day before. As she drifted off she smiled to herself, the image of those wide shoulders and strong arms had her imagining some not so professional situations where she could use them to her advantage.