First Part - Blog Posts

Olvass bele Rusvai Mónika Zsoldos Péter-díjas fantasy regényébe!

A Kígyók országa több generáción át, bűbájos nőkön keresztül mesél arról, milyen ára van a történelmi és lelki traumáknak, amelyeket a világ mögötti világra zárnak az emberek.

I. rész

A KÜSZÖBÖN INNEN

Csúszómászók egy polgári lakásban

Mécs Ida a hetedik születésnapján elhatározta, hogy meg-

eteti az öccse ujját a gyíkokkal. Az édesapja estélyére ér-

kező vendégek ugyanis megint Lócit zsongták körbe, hogy

felnőttes kézfogást mímelve sorra megérinthessék a kisfiú

hasznavehetetlen, második kisujját. Közben látónak és tudós

gyermeknek nevezték, noha Ida biztosra vette, hogy testvére

kevés dolgot lát, és még annál is kevesebbet tud.

– Hány éves vagy? – kérdezte Lócitól egy pocakos férfi,

tokája kibuggyant az inggallérja fölött, ahogy ültében előre-

hajolt.

1922-t írtak. Mécs Alajos budapesti lakásában, a Vihar

utca 4. első emeletén már reggel óta duruzsoltak a kályhák,

hogy kívül tartsák a csikorgós, januári hideget. Nyekergett

a nagyszoba kanapéja a vendégek súlya alatt. A dohánysza-

gú zakók forgatagán túl Mécs felesége a kisszobában zon-

gorázott, feje fölé borultak a legyezőpálma levelei. Ida néha

odasandított, ám anyja egyszer sem viszonozta a pillantá-

sát, lesütött szemmel, határozottan püfölte a billentyűket.

A zsibongás azonban eltompította a zeneszót.

– Hány éves vagy? – ismételte meg a tokás vendég. – Nem

eszünk gyereket, ne félj!

Álla alatt rezgett a háj a nevetéstől.

Lóci nem felelt, pici korában rászokott, hogy a haját csa-

vargassa, most is egyik szőke fürtjét tekerte zavarában a

mutatóujja köré. Suta, hatodik ujja nem mozdult együtt a

többivel.

– Négyéves – mondta Ida a könyve mögül. Ő meg arra

szokott rá, hogy olvasson, ha már úgysem foglalkoznak vele.

– Nem téged kérdeztek – fordult felé édesapa, aki addig

az íróasztalnak támaszkodva beszélgetett. Két ujjával végig-

simított hosszú bajszán, és lenézett a fiára. – Válaszolj szé-

pen, Lóránt!

– Négyesztendős kislegény! – lelkendezett a kövér férfi. –

Az derék. Látod, Alajos, már csak három évig kell óvnod, és

ha addig nem lopják el a fölös csontját, igazi hős válik belőle.

Hallod-e, Lóránt? Ügyelj, öcsém, nehogy a csúszómászók el-

csenjék az ujjadat!

– Kígyótól, békától őrizkedjél, küszöbre soha ne állj! – lé-

pett melléjük egy pödört bajuszú vendég is. Harsányan ne-

vettek a megszeppent kisfiún.

Ida összecsapta a könyvét. A kárpitozott zsámolyon ült a

nagyszoba sarkában, mert az estélyek idején nem engedték

neki, hogy a szőnyegen hasalva olvasson, mint egyébként.

– Nocsak, kis vitéz! – folytatta közben a pödört bajuszú.

– Figyeld, kartárs, ez a gyerek máris milyen peckesen tartja

magát!

– Szervusz, hékám! Tudsz-e már verset?

– Mi leszel, ha nagy leszel?

Ida felugrott, könyvével a hóna alatt az asztalhoz lépett,

és belemarkolt a desszertestál szélén az aszalt gyümölcsök-

be. Amikor zsákmányát szorongatva az ajtóhoz ért, Lóci

végre megtalálta a hangját, és az utolsó kérdésre harsányan

azt felelte:

– Katona!

A fülledt nagyszobából kilépve Ida arcát megcsapta a fo-

lyosó hűvöse. Miközben a konyha felé iszkolt, kis híján bele-

ütközött Erzsibe, aki keményített kötényben likőrösüveget

egyensúlyozott egy ezüsttálcán.

– Nem látsz, te fruska? – dörrent rá a kislányra, pedig

sohasem beszélt így, amikor a mama is hallotta.

Ida nem bánta. Tudta, hogy amíg az ital körbejár, őt nem

fogja hiányolni senki sem. A konyhaasztalon Erzsi otthagy-

ta a krumplihéjat meg a koszos edényeket, ezért a kislány az

egyik hokedlire tette a könyvét, aztán addig cibálta a sötét

hajába tűzött, nagy, fehér masnit, amíg sikerült kioldania.

A szalag egy ideje elviselhetetlenül birizgálta a fejbőrét, alig

várta, hogy megszabadulhasson tőle.

Szájába tömte az aszalt gyümölcsöket.

Nem érdekelte, hogy az apja barátai nem az ő születés-

napját jöttek megünnepelni. A mama úgyis reggel óta ölel-

gette, amikor alkalma adódott rá, és megígérte, hogy fel-

köszönti majd, miután a vendégek elmentek. Ida viszont

szeretett volna újra úgy játszani az öccsével, mint régen, mi-

előtt még Lóci elhatározta, hogy katona lesz. Azóta ugyanis

a kisfiú mindenhová magával hurcolta az ólomkatonáit, ve-

zényszavakat kiabált a zsámolyon állva, és ha Ida csatlakoz-

ni akart hozzá, azt mondta, lányoknak nem való a háború.

Mécs Alajos íróasztala fölött lógott egy térkép a Nagy-Ma-

gyarországról, amelynek határait másfél évvel korábban át-

rajzolták, és hatalmas területeket szakítottak le róla a szom-

szédos országok javára. Amennyire Ida össze tudta rakni a

vendégségeken hallott beszélgetésekből, a hadseregnek ezt az

elveszett földet kellett volna visszaszereznie. Lócit pedig fölös

ujja tette alkalmassá arra, hogy közéjük tartozzon. Csakhogy

a katonák meghaltak, Máli néni mesélte kinn a gangon, hogy

ő így veszítette el a fiát, még az értesítőt is megmutatta: Fon-

csor Imre 1896. évi születésű budapesti illetőségű, 1916. év július hó

9-én a Capul magaslaton hősi halált halt. Ida megkérdezte az asz-

szonytól, hol van a Capul magaslat, mire Máli néni összehaj-

totta a levelet, és sértetten visszavonult a lakásába.

Mennyire fájhat, ha leharapják az ember hatodik ujját?

Annyira csak nem, mint hősi halált halni.

A vendégek gyakran ugratták Lócit mindenféle csúszó-

mászókkal, néha még a bútorok alá is mutogattak a nagy-

szobában, és közben kiáltoztak: Egy gyík! Ott szalad, ni! Vi-

gyázz, Lóránt, nehogy bekapja az ujjadat! Ida ilyenkor mindig

felkapta a fejét, de nem látott semmit sem. Pedig valóban

éltek csúszómászók a lakásban, csak olyan helyen, amelynek

környékére férfi vendég ritkán merészkedett: a lomtárként

szolgáló egykori cselédszoba küszöbe alatt.

A helyiség a konyhából nyílt, így ha Ida mosogatás köz-

ben oda-odasandított, néha sikerült elkapnia a pillanatot,

amikor a küszöb árnyéka hullámot vetett, kiszakadt belőle

egy kígyó, béka vagy gyík formájú darab, aztán eliramodott

a bútorok lába közt. Ha viszont az ember megállt az ajtó

előtt, és meredten a lába elé nézett, akkor egy sem bújt elő.

A mama szerint nem a falban volt a fészkük, hanem egy má-

sik világon, amely az embereké mögött rejtőzik, de éppolyan

nehéz észrevenni, mint a csúszómászókat. A hangyákhoz

hasonlóan lehetett védekezni ellenük, csak bors vagy ecet

helyett sóval kellett útját állni a vonulásuknak. Legutóbb

teleszórták a küszöb és kőpadló közötti rést, és azóta sem

kígyó, sem béka, sem gyík nem jutott be a konyhába.

De talán, ha kiforgatná onnan a sót, kiderülne, valóban

annyira szeretik-e a csúszómászók a fölös ujjakat, ahogyan a

vendégek mesélték. Némi töprengés után Ida felhajtotta a te-

rítőt, és turkálni kezdett a résnyire kihúzott asztalfiókban.

A fakanál nyelét túl vastagnak, a villa ágait túl vékonynak

találta – végül kitapintotta a konyhai olló hűvös vasát. Ma-

gához szorította, úgy surrant vissza a küszöbhöz. Lekuporo-

dott. Az utcára néző szobákból beszűrődött a zongoraszó és

a vendégek lármája, róla pedig látszólag elfeledkeztek. A kü-

szöb melletti hézagba nyomta az olló hegyét, kifordított egy

kevés sót a szürke konyhakőre. A szemcsék majdnem telje-

sen feketének tűntek, de amikor óvatosan megnyalta, érezte

az ismerős ízt a nyelvén. Feltűrte a ruhája ujját, és folytatta

a munkát, míg végül csak kétujjnyi szakasz maradt hátra az

ajtó sarkában. Akkor lehasalt, hogy jobban hozzáférjen, és a

maradék sót is kikaparta.

Pattanás hallatszott, mintha kifeszített spárga szakadt

volna el, majd a következő pillanatban megmoccantak az ár-

nyékok. Ida megrettenve ugrott talpra, az olló csörömpölve

a kőre hullt, a csúszómászók pedig kitódultak a küszöb alól.

A kisszobában elnémult a zongora.

Ida rohant, hogy eltegye az ollót, a fiók széle azonban

becsípte a terítőt, ahogy visszalökte. Akkor már emelgetnie

kellett a lábát, nehogy az asztal körül szaladgáló gyíkok fel-

kapaszkodjanak a harisnyáján. Békák ugráltak a sparherd

körül, apró, fekete kígyók siklottak ki a konyhaajtón. Az-

tán a nagyszobában Lóci elkezdett sírni. Úgy bömbölt, mint

amikor nyáron a Gellérthegyen elesett a járdán, és mindkét

térdét felhorzsolta. Ida kezét a háta mögé dugva állt az asz-

tal lábához simulva, kis híján levegőt venni is elfelejtett.

– Ida! – A mama nyitott be a konyhába; pillantása előbb

rá, aztán a padlón nyüzsgő csúszómászókra villant. Mielőtt

a kislány megszólalhatott volna, elkapta a karját, és magá-

val húzta a cselédszoba ajtajához.

– Mama, mi van Lócival? – kérdezte Ida megszeppen-

ve, de anyja nem válaszolt, hanem belökte az ajtót, és átta-

szigálta a lányát a küszöbön.

– Maradj itt, és ne csapj zajt! Elrendezem a csúszómá-

szók dolgát, aztán beszélünk. Meg ne nyikkanj nekem!

Megértettél?

– Igen, mama.

Rázárta az ajtót Idára. A lomtárként használt szobában

hónapokkal azelőtt kiégett az egyetlen izzó, a gangra néző

keskeny ablak felől pedig alig szűrődött be a kinti lámpák

fénye. A kislány riadtan fülelt a sötétben, de semmilyen nesz

nem utalt rá, hogy idebentre is besurrant volna néhány csú-

szómászó. A lakásban ajtók csapódtak, aztán Erzsi jó hango-

san azt mondta:

– De én nem zongorázom jól, nagyságos asszony.

Kisvártatva mégis újra felhangoztak az ismerős dal-

lamok, ám ezúttal lassan és ügyetlenül. A vendégek így is

megtapsolták. Zajongásukon túl azonban Ida felfigyelt a be-

járati ajtó ismerős nyikordulására. Utána cipők kopogtak,

kinyílt, majd újra becsukódott a konyhaajtó. Közelről hallat-

szott Lóci szipogása, a mama próbálta vigasztalni:

– Semmi baj, semmi baj, majd máskor jobban vigyázol.

Katonadolog.

– Biztos, hogy nem a csúszómászók rémisztették meg?

– kérdezte egy ismeretlen férfihang. Nem lehetett az apja

vendége, közülük senki sem beszélt ilyen lassan, a magán-

hangzókat furcsán elnyújtva.

– Nem látja őket. Csak elbotlott a szőnyeg sarkában.

Ida el sem tudta képzelni, kit engedett be anyja a

konyhába. Előreóvakodott az ajtóig, arcát a hideg fémhez

nyomta, hogy átnézhessen a kulcslyukon. Lóci épp fész-

kelődött a mama ölében, önkéntelen mozdulattal a hajába

túrt, de az apró rés által lehatárolt világ eltakarta Ida elől

az ujjait.

– A só ide nem elég – szólalt meg újra az idegen.

– Látom. De ha megkötöm, akkor azon nem tudok többet

változtatni.

– Miért, mihez akart kezdeni egy másik világra nyíló ha-

sítékkal? – kérdezett vissza a férfi, és ahogy előrehajolt, Ida

végre őt is megpillantotta a kulcslyukon át.

Összerezzent. Apja barátai mind gondosan ápolták a sza-

kállukat és hátrafésülték a hajukat, a mama vendége viszont

alig látszott ki hullámos, fekete tincsei és kusza szakálla

mögül. Sötétszürke nagykabátban ült az asztalnál, és bele-

könyökölt a krumplihéjba.

Megnyikordult egy szék, aztán puffanás hallatszott:

a szakállas ember csapott az asztalra a tenyerével, és amikor

felemelte a kezét, egy fekete sikló vergődött a két ujja közt.

– Hagyja! – szólalt meg a mama. – Úgysem tudja mindet

összefogdosni, és mostanra a szobákba is jutott belőlük.

Ida úgy helyezkedett a kulcslyuknál, hogy minél jobban

láthassa a férfit, aki közben felegyenesedett az asztaltól, egy

mozdulattal eltörte a sikló nyakát, majd fogta, és belegyö-

möszölte az állat testét a kabátzsebébe. Utána fel-alá kez-

dett járkálni a konyhában. Amikor végül a cselédszoba ajta-

ja előtt állapodott meg, a kislány megrettenve hátralépett.

Surrogott a szakállas ember kabátja, ahogy lekuporodott,

aztán többször megkopogtatta a küszöböt, egyszer még a

kilincsre is ráfogott, végül azt mondta:

– Előfordul, hogy egyszerűen felhasad a határvonal a

világok között. Ezen a résen egyelőre a csúszómászóknál

egyéb nem tud keresztülfurakodni, viszont, ha tovább tá-

gul, olyasmi is átférhet rajta, ami kellemetlenségnél jóval

nagyobb bajt tud csinálni. Mindenképpen le kell zárnia.

Suttogva váltottak még néhány szót, majd kimentek a

konyhából, és Lócit is magukkal vitték. Utána nagyon soká-

ig csak Erzsi ügyetlen zongorajátékát és a vendégek neveté-

sét lehetett hallani. Ida kezdett félni, hogy immár az anyja

is elfeledkezett róla. Végül újra léptek koppantak, kattant a

cselédszoba zárja, a kislány pedig kiperdült a fényre.

– Mama, ne haragudj!

Anyja nem szidta meg, hanem letérdelt hozzá, és hosz-

szan, szorosan magához ölelte. Ideiglenesen néhány csipet

sóval hintették be a konyhakövet, ez elégnek bizonyult ah-

hoz, hogy a bútorok árnyékában tartsák a kiszabadult csú-

szómászókat. Lóci értetlenül figyelte a műveletet a hokedlin

ülve, és akkor sem csillant fel a szeme, amikor egy gyík épp

az orra előtt surrant be a kredenc alá. Azután a mama ki-

csempészett nekik három gyönyörű, citromsárga mignont

a nagyszobából, és a konyhaasztal köré telepedve megünne-

pelték Ida születésnapját. Lóci most már nevetett, két kézzel

tömte a szájába a süteményt, sértetlenül maradt hatodik uj-

jára rátapadtak a cukormáz darabkái.

Másnap, amikor anyjával kettesben maradtak a konyhában,

Idának be kellett számolnia arról, miért forgatta ki a sót a

küszöb melletti résből.

– Azt akartad, hogy a csúszómászók elvigyék Lóci ujját?

– csóválta a fejét a mama, miután végighallgatta. – Idám, le

sem tagadhatnád, hogy az én lányom vagy!

Az asztalnál ültek, a kislány a hokedlin térdelve a terítőre

könyökölt, ahogy szokott. Anyja a jegygyűrűjével játszott, le-

húzta, forgatta a kezében, csillogott az arany a lámpafényben.

– Nem lehet mindent eltüntetni a világból, ami nem tet-

szik nekünk – mondta végül. – Lóci csak egy kisgyerek, és

nem az ujja fogja eldönteni, hogy katona lesz-e, vagy sem.

Hagyj békét neki!

Letette a gyűrűjét a kistányér szélére, az üres kávéscsé-

sze mellé.

– Gyere, megmutatom, hogyan kell végleg lezárni a kü-

szöböt!

Ahogy felegyenesedett, cipője sarkánál elsurrant egy fe-

kete gyík, a cselédszoba ajtajához iszkolt, és eltűnt a kőpadló

melletti repedésben.

– Hess, hess! Fuss csak haza! – csapta össze a tenyerét

Mécsné.

– Hol lakik a gyík, mama? – faggatta a lánya. – Mi van a

küszöbben?

– Egy erdő.

Magával húzta Idát, lekuporodtak a cselédszoba ajta-

ja elé.

– Hallgasd meg! – Azzal Mécsné a fekete kosztümkabát-

jában végighasalt a konyhakövön, és a küszöbre szorította

a fülét.

A kislány egy pillanatig döbbenten figyelte, aztán lehe-

veredett mellé, úgy, hogy arccal az anyja felé nézzen.

– Mint a kagylóhéjban a tenger – suttogta a mama. Mo-

solygott.

Ida félt, hogy egy sikló belecsusszan valamelyikük fülé-

be, aztán mégiscsak a deszkára hajtotta a fejét. Valóban sus-

torgó lombok nesze szűrődött át a küszöb repedésein, még-

pedig olyan tisztán, mintha egy öreg tölgy tövében feküdtek

volna le a budai hegyekben.

– Tényleg hallom! – lelkendezett a kislány. – De hol van-

nak a fák?

– A világ mögött.

A mama felkönyökölt, felhúzta Idát, hátukat ültükben az

ajtónak vetették. Még így is hallották a küszöbben suttogó

erdőt.

– Nagyon figyelj, Ida! Úgy figyelj, mint amikor minden-

áron észre akarod venni a gyíkokat! – Azzal Mécsné feltar-

totta a mutató és a középső ujját, majd óvatos, csévélő moz-

dulatot tett a csuklójával. – Látod?

Ida összerezzent. Anyja két ujjbegyéből pókhálóvékony

fonalak ágaztak el, és íveltek a helyiség különböző pontjai

felé. Sárgán csillogott rajtuk a lámpafény.

– Mik ezek?

– Így néz ki a világ valójában – felelte a mama. Ahogy

magasabbra emelte a kezét, az egész konyhát betöltötte a

szálak sűrű szövedéke: végigfutottak a kőpadlón, a bútorok

lábán, behálózták a mennyezetet a fejük fölött. – A fonalak

mindent átjárnak. A levegőt, a falakat, a testünket. Aki pe-

dig képes ezt észrevenni, változtathat az elrendezésükön.

Megérinted?

Az anyja ujjáról lógó szálak puhán simítottak végig Ida

kezén, aztán lesiklottak róla, nem tapadtak ragacsosan a bő-

réhez, mint a valódi pókhálók.

– Lóci ezt sem látná?

– Nem.

– Miért?

– Mert ez a képesség nem egy fölös csonton múlik. Te

örökölted tőlem, Lóci nem. Nézd meg újra küszöböt!

Hátrafordultak. A deszkából alkarnyi hosszú szálak kun-

korodtak elő, amelyek azonban nem kapcsolódtak semmi-

hez, csak lágyan hullámoztak a levegőben, mint egy könnyű

sál rojtjai.

– Elfeslettek a szálak – magyarázta a mama. – A helyük-

re kell igazítani őket, és ehhez még tű sem kell, csak a ke-

zem. Figyelj!

Azzal a mutató és középső ujját finoman végighúzta a

küszöb konyha felőli oldalán, és érintése nyomán átren-

deződtek a fonalak. A végeredmény úgy nézett ki, mintha

Mécsné pelenkaöltéssel szegte volna be a deszkát. Néhány

pillanatig még halványan csillogtak a szálak, azután Ida

már hiába meresztette a szemét, nem látott mást, csak a fa-

anyag barázdáit.

Anyja felegyenesedett, eligazgatta a ruháit.

– Meg ne próbáld ollóval elvagdosni a szálakat! – intette

a kislányt. – Nem sikerülne.

– Nagy bajt csináltam, mama? – Ida felugrott a küszöb

mellől, belekapaszkodott az anyja szoknyájába. – Ugye, mi-

attam jött a szakállas ember?

– Megijedtél? Nagyon helyes. Gyereknek nem való bab-

rálni a fonalakkal.

Lefejtette a derekáról Ida ujjait, visszalépett az asztal-

hoz.

– Szeretnék kérni tőled valamit – mondta aztán, és ujjára

húzta a gyűrűjét. – Ez a szakállas ember fog még jönni hoz-

zánk máskor is. De nem volna jó, ha meglátna téged. Rögtön

tudná, hogy hozzám hasonló vagy, én viszont nem akarom,

hogy veled is alkut kössön. Kicsi vagy még. Megígéred, hogy

a cselédszobában maradsz, amíg nálunk jár?

– Igen, mama – felelte Ida, és az anyja akkor végre ma-

gához ölelte.

– Magyar! – szavalta Lóci, és hat ujjban végződő jobbját a

szíve fölé simította, ahogy tanulta. – Legyen hited és lészen

országod... minden nemzetek közt az első, az áldott... Amit...

Isten amit néked címeredbe vágott.

Visszalépett a sorba, mire újabb sujtásos mellénybe öl-

töztetett kisfiú lépett elő, hogy a következő strófával foly-

tassa. Az 1923-as újév napját ülték egy szentkereszti vadász-

házban, a pilisi erdő mélyén. A hatalmas cserépkályhával

izzasztóra fűtött teremben sült vadhús és pipadohány szaga

terjengett, a fogasokra akasztott kabátokról friss hólé cse-

pegett a felviaszolt padlóra. Üvegpoharak csendültek össze.

Ida előrelépett, és a csillár gyertyaforma izzóit bámulva

felmondta az utolsó versszakot:

– Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy

isteni, örök igazságban... hiszek Magyarország feltámadásá-

ban!

– Ámen – felelte rá a másik hat gyermek.

– Ámen – mormolták az U alakba rendezett asztaloknál

ülő felnőttek.

Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, a sorba

állított gyerekek pedig szétszéledtek, Lóci rohant vissza a

cserépkályha kuckójában hagyott ólomkatonáihoz, ahol

apja vadász barátjának két kisfiával egész este háborúsdit

játszottak. Ida hímzett pruszlikját igazgatva visszaballagott

az asztalhoz.

– Kíváncsi lennék, honnan szedték ezt a giccset. Borzal-

mas – méltatlankodott épp a mama jobb oldali asztaltársa,

egy idős hölgy sötétlila kosztümkabátban. – Áldott-vágott.

Hát ki ír ilyen rímet?

Ida leült az anyja bal oldalára, és két kézzel próbálta füle

mögé simítani a hajfonatából kiszabadult fürtöket.

– Koravén ez a kislány – szólalt meg akkor az asszony, Ida

pedig riadtan lesütötte a szemét, amikor megértette, hogy

róla van szó. – Miért nem játszik soha a többiekkel?

– Talán van fontosabb dolga is, mint a butaságaikat hall-

gatni – felelte a mama, és felegyenesedett.

Az este hátralévő részében Ida egy ablakmélyedésbe

húzódott félre az anyjával, onnan figyelték a tárgyakat és

az embereket behálózó fonalakat. A legsűrűbbnek a cserép-

kályha körül mutatkoztak a szálak, ám a kuckóban játszó

Lóciba és a másik két kisfiúba alig jutott belőlük. Idának

hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni a halvány csillo-

gást az öccse felemelt kezében. A felnőttekben hasonlóan

fakónak mutatkoztak a fonalak, a mama viszont úgy ragyo-

gott közöttük, mint egy lámpás a félhomályos erdő mélyén.

Aztán, amikor a kislány még alaposabban szemügyre vette

az anyját, észrevette, hogy a szálak kisebb-nagyobb cso-

mókra húzódnak a mellkasában.

– Olyan dolgok vannak bennük, amiket el kellett rejte-

nem, hogy boldogok maradhassunk – felelte a mama, ami-

kor a lánya rákérdezett, majd figyelmeztetően a szája elé

emelte a mutatóujját.

Erről aztán nem beszéltek többet, ám a kislány nyit-

va tartotta a szemét, és amikor legközelebb a cselédszoba

kulcslyukán át megpillantotta a szakállas embert, észrevet-

te, hogy az ő testében is csomókra húzódnak a fonalak, az

apró, ragyogó göbök pedig szinte teljesen kitöltik a mellka-

sát.

Annak ellenére, hogy a lakásban elszabadult csúszómá-

szók pár nap alatt semmivé foszlottak, a férfi néhány he-

tente fel-felbukkant náluk. Ha Erzsi a piacon járt, édesapa

pedig dolgozott, a mama mindig azt leste, bekopogtat-e a

szakállas ember a gangra néző konyhaablakon. Olyankor

pedig Idának iszkolnia kellett a cselédszobába.

Eleinte nem bánta, mert időközben az anyja kicserél-

tette a lámpaizzót, és puha pokrócokat terített a helyiség

egyik sarkában álló kiszolgált karosszékre – így a kislány

zavartalanul olvashatott a látogatások idején. Egyszer-egy-

szer azért megnézte magának a különös vendéget a kulcs-

lyukon át, de a felnőttek beszélgetése nem kötötte le. Aztán

egy alkalommal arra kapta fel a fejét a könyvéből, hogy az

anyja nevet. Amikor édesapa otthon volt, sohasem nevetett,

vendégségek idején pedig legtöbbször visszavonult zongo-

rázni. A szakállas ember azonban mondott valamit, amin a

mama úgy kacagott, hogy Ida végül az ajtóhoz óvakodott, és

a kulcslyukhoz nyomta az arcát, mert ő is részesülni akart a

vidámságból. Az anyja és a különös vendég egy könyv fölött

hajoltak össze az asztalnál, és a férfi egy Ida számára isme-

retlen nyelven olvasott fel belőle. A kislány nem értette, mi

lehetett annyira vicces, hogy a mama még mindig a tenye-

rét a szája elé tartva kuncogott.

1923 nyarára a férfi megszokott részévé vált az életük-

nek. Ha késett, vagy nem jött, a mama idegesen járkált fel-

alá a lakásban, és Ida nem tudta, mivel járhatna a kedvében,

hogy megnyugodjon. A vendég mindig kapott az ebéd vagy

a vacsora maradékából, ha pedig csak pár percük maradt

édesapa érkezése előtt, akkor Mécsné a gangra néző ablakon

adta ki neki a konyharuhába csavart kislábost. Előfordult,

hogy Máli néni meglátta őket, olyankor a mama kiment a

folyosóra, váltott pár szót az asszonnyal, majd elégedett mo-

sollyal tért vissza.

– Rendes asszony maga, Róza – mondogatta a szakállas

ember búcsúzáskor, és furcsán, idegenül perdültek szavai-

ban az „r” betűk. Mécsnét egyébként senki sem szólította a

keresztnevén, még a férje sem.

Aztán már nemcsak a mama nevetett, hanem Lóci is.

A kisfiú az első alkalomtól fogva jelen lehetett a vendég

érkezésekor, ám ez Idát mindaddig nem zavarta, amíg a

férfi ajándékokat nem kezdett hordani neki. Először csoko-

ládét hozott. A sárga csomagoláson piros betűkkel az állt:

„balaton szelet”. A mama nem hagyta, hogy Lóci azonnal

megegye, hanem eltette, és csak azután húzta elő a köté-

nye zsebéből, hogy Idát kiengedte a cselédszobából. Késsel

kettévágta nekik a kakaós krémmel rétegzett ostyaszeletet.

A papírjáért azonban Ida hiába könyörgött, az a kályha láng-

jai közt végezte. Később a vendég újabb édességekkel, majd

olyan játékokkal állított be, amelyekhez foghatót nem lehe-

tett kapni Budapesten. Lóci kapott egy piros, gyerekeknek

való orvosi táskát, egy barna majmocskát formázó babát és

egy színes korongokból álló, térbeli építőjátékot, amelynek

elemeit a szélükön lévő vágatok mentén lehetett egymás-

ba illeszteni. A szakállas ember a majmocskát Moncsicsinek

hívta, az építőjátékról pedig azt állította, hogy műanyagból

készült. Később Ida mindkét ismeretlen szóra rákérdezett az

anyjánál, ám azt a választ kapta, hogy inkább a leckéjével

foglalkozzon.

Utoljára a mama vendége egy színesre festett fémma-

darat hozott. Az életnagyságú stiglic könnyű lemezből ké-

szült, belsejében pedig óramű rejtőzött, amelyet egy „Leme-

zárugyár” feliratú kulccsal lehetett felhúzni. A játék ezután

zörögve végigugrált az asztalon vékony, fekete lábain.

Ida vágyakozva nézte a kulcslyukon át, majd, amint a

szakállas ember távozott, kiperdült a cselédszobából, hogy

kipróbálhassa.

– Add ide! – nyúlt át az asztal fölött, de Lóci két marokra

fogta, és a mellkasához szorította a sárga, piros és rozsda-

barna színekben pompázó madarat.

– Enyém, enyém, enyém! – visította.

Nővére azonban már felkapta a terítőn hagyott kulcsot,

így a kisfiú hiába hadonászott a stigliccel, nem tudta újra

felhúzni. Bömbölni kezdett.

– Elég legyen!

A mama akkor toppant be a konyhába, mert miután ki-

kísérte a szakállas embert, megint kint maradt a gangon be-

szélni Máli nénivel. Ezúttal azonban bosszúsnak tűnt, végig

sem hallgatta Ida siránkozását, hanem lefejtette a kislány

ujjait a kulcsról, aztán Lócitól is elvette a madarat.

– Majd akkor játszhattok vele, ha meg tudtok egyezni

rajta – dohogta, aztán betette a játékot a kredenc legfelső

fiókjába, ahol a gyerekei nem érhették el.

Onnantól fogva a szakállas ember nem hozott több aján-

dékot.

Egy nyári estén végül a mama megmutatta Idának, hogyan

készíti el a szakállas ember ételét. Erzsit leküldte Lócival sé-

tálni a közeli Múzeumkertbe, maguk maradtak a lakásban

a készülő vacsora mellett. A mama leemelte a sparherdről

a tele fazekat, és egy fémalátétre tette a konyhaasztalon.

Utána néhány merőkanálnyit átcsorgatott a lencselevesből

a kislábasba, amelyet mindig a vendégnek tartogatott.

– Nézd csak, Idám! – Köténye zsebébe nyúlt, aztán a lá-

nya elé tartotta a kezét. Három, mágiafonalakból szőtt, pici

gombolyag csillogott a tenyerén. – Ezeket fogom beletenni a

levesébe.

Hagyta, hogy a kislány elvegye tőle a gömböket, majd

hosszan nézegesse őket.

– Bánatot rejtettem el bennük – magyarázta aztán. –

Amikor bájolok, ujjam köré tekerem a rossz dolgokat, az olyan

dolgokat, amikre nem akarom, hogy mások emlékezzenek.

– Mint amikor édesapa kiabál?

– Azt is. Vagy amikor valaki a házból olyasmit lát vagy

hall, amit nem lenne szabad. Akkor annak az emléknek a

szálát szépen kihúzom, és beleteszem a vendégünk ételébe.

Megpróbálod te? Csak ejtsd bele a lábasba!

A kislány kezében szinte súlytalannak érződött a há-

rom gombolyag, ám amikor óvatosan a levesbe szórta őket,

kavicsként süllyedtek el benne, és fodrokat gyűrtek az étel

felszínére. Egy pillanatig még látni lehetett a fonalak sápadt

fényét az edény alján, aztán már semmi jel nem utalt rá,

hogy nem közönséges lencse gőzölög a lábasban.

– Rossz íze lesz tőle? – kérdezte Ida.

– Te biztos gyomorrontást kapnál, ha megennéd, de a

vendégünknek pontosan ilyen ételre van szüksége. Bánat

nélkül elpusztulna.

A kislány az asztalra könyökölve beleszagolt az ételbe.

– De ha ilyesmit eszik, akkor nem lesz szomorú? – pillan-

tott fel az anyjára.

– A felnőttek megtanulnak együtt élni a szomorúsággal

– felelte a mama, és megsimogatta Ida haját. – Nézd most

meg a két kezed! Meg tudod mondani, melyikben látod éle-

sebben a fonalakat?

– A balban.

– Mert balkezes vagy. És ha majd nagy leszel, azzal a ke-

zeddel tudsz bájolni is. A vendégünk jobbkezes, csakhogy

csúnyán eltörtek a csontok a kezében, és nem forrtak össze

rendesen. Ezért már nem tudja varázslattal elzárni a bána-

tot, csak megenni. Ebben segítek neki.

Ida néhány pillanatig elgondolkozva hallgatott, majd azt

kérdezte:

– A háborúban sérült meg a keze? Ahol Máli néni fia

meghalt?

– Micsoda? – A mama elmosolyodott. – Okos gondolat, de

a mi vendégünk sohasem járt ott. Járt viszont a... a küszöb

másik oldalán.

– Az erdőben? – ámult el a kislány, ám abban a pillanat-

ban léptek hangoztak fel a gangon. A mama felugrott az

asztaltól, kiszaladt a konyhából – Ida pedig engedelmesen a

cselédszoba ajtajához ballagott.

1924 decemberében Lóci betöltötte hetedik évét, anélkül,

hogy a fölös csontját elvesztette volna, Mécs Alajos és a

barátai pedig úgy gondolták, okvetlenül koccintaniuk kell

a tudós gyermek egészségére. Erzsi ismét bajlódhatott az

egész nap duruzsoló kályhákkal, miközben a két, utcára

néző szoba zsúfolásig telt jól öltözött, parfüm- és dohányil-

latú vendégekkel. A tokás férfi ezúttal is a nyekergős kana-

pén foglalt helyet, vastag ujjai közt szinte elveszett az apró,

díszes likőröspohár.

– Szabad-e már a legénynek koccintania, Alajos? – szólt

oda Mécsnek.

– Az a likőr keserű – felelte Lóci, általános derültséget

keltve a szobában.

A vendégek ismét körbefogták, a tokás férfi barátságo-

san megveregette a vállát.

– Haha! Jó ízlésed van, öcsém!

– Hát olvasni tudsz-e már? Igen? Na, brávó, íme, a tudós

gyermek!

– Aztán mi leszel, ha nagy leszel?

Ida összecsapta a könyvét, és már épp felugrott volna a

zsámolyról, hogy a konyhába meneküljön, amikor öccse ha-

tározottan így felelt az utolsó kérdésre:

– Orvos!

Akkor ugyanis már hetek óta csak a piros, orvosi tás-

kával játszott, amelyet a szakállas embertől kapott. A já-

ték gyermekek kezébe illő méretben készült, oldalán fehér

körben vörös kereszt virított, gyomrában különféle színű,

műanyagból készült eszközök lapultak. Sztetoszkóp, re-

flexkalapács, ártalmatlan szike, sőt még egy fecskendő is,

amelybe fel lehetett szívni a vizet a mosdótálból, és össze-

fröcskölni vele egymást. A vendégek pedig beszélhettek

most már Lócinak a katonaélet szépségeiről, a kisfiú meg-

makacsolta magát, és miközben fél kézzel ismét a haját csa-

vargatta, továbbra is az orvos szót ismételgette.

Ida elunta hallgatni, átsandított a kisszobába – ám a le-

gyezőpálma alatt nem a mama, hanem Erzsi ült a zongorá-

nál. Az elmúlt években annyit javult a játéka, hogy a kislány

fel sem figyelt a változásra. Mivel nem tudta elképzelni, hová

tűnhetett az anyja, hóna alá kapta a könyvét, és kisurrant

a folyosóra. A konyhában azonban nem égett a villany, és

sötétbe borult a folyosó meg a fürdőszoba is. A mama nem

volt a lakásban.

A kislány visszament a konyhába, felkattintotta a vil-

lanyt. A hűlő sparherden ott állt a kislábas, amelyben any-

ja a szakállas ember ételét szokta félretenni. Aznap viszont

egy szóval sem említette, hogy ő is vendéget várna, ráadásul

olyasmi sem fordult még elő soha, hogy elébe ment volna az

érkezőnek. Ida legszívesebben visszarohant volna a szobába

szólni a vendégeknek, hogy a mama eltűnt, menjenek, ke-

ressék meg gyorsan, mert odakint sötét van és esik az eső.

Ha viszont édesapa faggatni kezdi, előbb-utóbb a szakállas

embert is szóba kell hoznia, azért pedig az anyja biztosan

megharagudna.

Ott maradt hát a konyhában, és várt, hallgatta a vendé-

gek zsibongását.

Amikor már kezdett egy kicsit félni, odatolta a hokedlit

a kredenchez, és kivette a legfelső fiókból a lemezmadarat.

Néhányszor megsétáltatta az asztalon, közben azt suttogta

neki, hogy mondja meg a gazdájának, a szakállas embernek,

küldje haza a mamát minél hamarabb. Addig szorongatta,

hogy a játék fémkulcsa átmelegedett a kezében.

Nagy sokára aztán nyikordult a bejárati ajtó, léptek kop-

pantak, és a mama betoppant a konyhába, hosszú, fekete

kabátban, bőrig ázva. Ida hiába kérdezte, hol járt, anyja az

asztalra borult, és rázkódó vállal sírt, hajtincseiről sorra

gördültek le a vízcseppek a terítőre.

– Mama, nem jön a szakállas ember, hogy elvigye a bá-

natod?

Anyja azonban hallgatott, szemét törölgette, nem is né-

zett rá. Végül annyit felelt:

– Nem fog jönni többet.

– Miért nem?

– Tedd el azt a madarat, ne is lássam!

Ida megszeppenve elhúzódott, aztán újra odatolta a ho-

kedlit a kredenchez, és visszarakta a játékot a helyére. Anyja

közben lehámozta magáról a kabátot, a szék karfájára terí-

tette, csavargatta hajából a vizet, fejét csóválta, mintha ne

is nagyon szomorú, hanem nagyon dühös lenne.

– Megleszünk magunkban, ne félj – mondta végül, aztán

kinyitotta a sparherd ajtaját, és betuszkolt még néhány fa-

hasábot az izzó parázs közé. Megmelegítette a vendégnek

félretett krumplilevest, aztán a tűzhely mellé húzódva a

legrosszabb cseréptányérukból kikanalazta.

Akkor még nem kapott tőle gyomorrontást.

Ha kíváncsi vagy, hogy folytatódik a kaland szerezd be a regényt itt!