Az ágyad szélyén ücsörög a kényszer,
akinek a sikolyait hallgatod az éjjel.
Ha egyszer is megsejti, mit érzel,
Nem menekülsz, utolér a véged.
Izzó szemeit az enyémbe szúrja
Hangja dermesztő és éles
Megborzongok, ahogy a fülembe súgja:
“Tőlem bizony nem szabadulsz, édes!”
Az árnyékom még lopódzik utánad
Éjjelenként bekúszik a szobádba
És a plafonról lelógva
Rója ezen összetört sorokat
Nem értheted, ez rajongás
Vagy inkább reménytelen koslatás
Pedig valaha követtük egymást
Par ember osszefogja torni a szived, de megjavitja a latasod.
Az egészben a hangodban rejlő közömbösség fájt a legjobban.