mint megszokásból két kávét csinálni reggelente, aztán rájönni, hogy egyedül élsz.
nem vagy itt:
fél lettem.
félelem;
rettegek.
sóvárgok
utánad.
álmodok
rólad.
mindenhol ott vagy.
a párnam huzatán az illatoddal;
a hajamban az ujjaid érintésével;
a combjaimon meleg leheleteddel;
a homlokomon forró csókoddal.
a takaró alatt,
az ágy felett;
a felszínen,
s az alatt.
a végtagjaimban te vagy a hideg levegő.
és a testemben a vörös és a fehér vérsejtek,
ha keverednek;
ha gondolok rád még mindig,
ez a rózsaszín köd.
te voltál az oxigén,
és most fulladok:
meg kell tanulnom újra levegőt venni.
nélküled.
idő-paradoxon
az idő sebeket gyógyít be.
az idő sebeket képez.
szívem tájéka is feléd savazik.
remegek érted,
olyan vagy nekem,
mint függőnek a drog,
csak te már alábbhagytál,
már csak égetsz és szeretsz.
te vagy a fekete csillagos égbolt.
gyönyörűsége elveszett,
réges-régen feledkezett.
bőre forró, ő a nyár,
enyém hideg, én a tél,
ő a tüzem, én a jég.
ketten együtt még...
lehettünk volna az ég.
⁰³⁶Angyalod az angyalomba feledkezik.
A Holddal én is elfogyok,
szerelmedért fulladok.
A város zajában keringtünk, és csak éreztük, ahogy halad az átkozott idő. Hogy a melletünk lévő szerelmespár, már az utca végén jár, a szemben levő bolt bezár, az úttest közepén totyogó galamb pedig elrepül. Mi pedig ott álltunk, és csak nevettünk. Bár a társaságban voltál, most láttalak először. A szemembe néztél, én pedig elvesztem a szemeidben. Mélyreható volt, mintha a lelkembe láttál volna. A szívem dobbant egyet, majd kettőt és egyre gyorsabb lett. Mikor elköszöntél, megöleltél. Éreztém ahogy a szívek dobbannak. A tiéd és az enyém. Egyet... Majd kettőt... Lábujjhegyre állva a nyakad köré fontam a kezem és ott akartam maradni, te pedig nem akartál elengedni. Egy gyors névváltás után eltűntél, majd este fél 10-kor jött az értesítés, hogy írtál. A pulzusom az egekbe szökött és azon kaptam magam, hogy mosolygok. Megdicsértél, hogy szép vagyok. Aztán csak néztem az órát. Ahogy telik az idő. A cigim leégett, mosolyom az arcomra fagyott. Pedig csak egy idegen vagy.
monoton csökken,
minden érzelem.
monoton nő,
minden sérelem.
amióta elváltunk, a nap és a hold, felváltották egymást.
a fény éjjel, a sötétség pedig nappal jön el.
⁰³⁴Kicsit sok lett a "szeretlek" és a "hiányzol".
csak megölelt,
én pedig belehaltam.
⁰³²Esthajnalig hallgatnám, ahogy beszélsz hozzám. Bármiről. Rólam, a csillagokról...
te olyan más vagy,
mintha te lennél a szívem páros ritmusa
⁰³¹Ketten megtörjük a műt. Mi vagyunk a vész.
⁰³⁰Ritmusként zakatolsz a fejemben. Te vagy a dal.
⁰²⁹Legyél a zeném. Énekelj nekem.
tudni akarom milyen gyönyörűnek lenni
tudni akarom milyen "te" lenni
Minden másodperc olyan nélküle, mintha megfulladnák. Mintha elfogyott volna a levegő.
Milyen gyönyörűen írok rólad... Rólad. Veled. A gondolatoddal.
érezni akarom,
a cigarettafüsttel átitatott
pulóvered ujját a derekamon,
mézédes ajkaidat az ajkaimon.
a szerelem kicsit leharcolta.
de a lelke valahol mélyen, mégis kibaszottul gyönyörű.
te a lélek, én a művész.
ha mi találkozunk, abból csak valami igazán gyönyörű jöhet létre.
érted meghalnék.
érted élnék.