ez a sötét köd, ez a fehér lepel:
hullik reánk minden,
mégsem tűnünk el.
magány
nem tudom pontosan ki az a magány, de hallottam már róla. fekete alak, csuklyás fickó, de a kapucni alatt mindig mosolyogva vár rád. tudja, hogy nem örülsz neki, de együtt tudsz élni a gondolattal, hogy ő igenis létezik. nem egy ember a sok közül, akit nem kedvelsz sőt, gyűlölsz. nem fogod tudni megsiratni, provokálni, kiakasztani. ő a magány. így emlegetik és így ismerjük már több milliárd éve. több milliárd éve, téged pedig mégis most talál meg... szemét dög. de mosolyog, fogadd tárt karokkal, majd ha megvendégelted és adtál neki a lelkedből pár szakasztott darabot, kísérd el az ajtóig és csukd rá a kisujjára. ő a magány, kibírja.
tudom, meséltem már többször,
de újra leírom, mennyire hihetetlen
hatása és ereje van a szavaknak,
de még hihetetlenebb, hogy csak
a negatív szavak törnek olyan
erősen utat, a pozítívak eltűnnek
valahol a sötétségben