Már túl késő, hogy elmondjam, mennyire imádlak, Már hiába hangzik el százezre imáknak, Már hiába sírok, már hiába várlak, Nem tehetek semmit, a szívembe zárlak. Már hiába kívánom, hogy bár ne így lett volna, Megszeretted őt, nem te tehetsz róla, Ő is imád téged, jobb lesz, ha belátom, Nem voltál és nem leszel több, mint egy szép álom.
Ujjai gyengéden masszírozták derekamat pólómon keresztül, nyelve pedig alig érezhetően végigsiklott alsó ajkamon, majd végül elmélyítette csókunkat.
Mellette szebbnek érzem magam. Fontosabbnak. Szerethetőbbnek. Kívánatosabbnak. Mindenebbnek.
Mert a múltunk a lényünk része. És te is a múltam a része vagy. Ezzel együtt a lényem része. A legszebb emlékeim hozzád kötődnek.
Néha két embernek el kell válnia ahhoz, hogy felismerjék, mekkora szükségük van egymásra.
Azt mondom magamnak: Ne izgulj! Minek? Úgysem felelhetsz meg Mindig mindenkinek.
A pillanat, amikor nem mersz a szemébe nézni, mert félsz, hogy egy pillantásodból rájön, hogy mit érzel iránta...
A legnehezebb dolog, amit valaha is tettem, az volt, amikor elsétáltam még mindig őrülten szerelmesen beléd.
A legönzetlenebb szerelem az az, amikor hagyod, hogy a szerelmed szerelmes legyen valaki másba.
A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés már választható.
Az emberi szív 5 másodpercig tovább ver, még azután is, hogy kikerül a testből. A halál utáni 5 másodpercben, a szívem még mindig érted fog dobogni. Abban az 5 másodpercben még mindig téged foglak szeretni.
Mikor itt vagy tőlem 10 centire, a torkomban dobog a szívem.
Vajon az ember a másik egyes tulajdonságaiba szeret bele lépésről lépésre, vagy az egész lényébe egyszerre?
Az ajkunk úgy passzol egymáshoz, mint a kirakós két darabja.