A rádióból üvöltött az Arctic Monkeys, te pedig az asztalodon pakoltál, miközben én az ágyadon feküdtem, lábamat a falnak döntve. Néha-néha rámnéztél, hogy mit csinálok és talán még el is mosolyodtál párszor, de nem láttam, csukva volt a szemem. De éreztem, hogy nézel, hogy mosolyogsz. Hallottam, ahogy lépteid felém közelednek, az ágy pedig besüpped mellettem. Kezed a hajamba vezetted, mire szívem heves dobogásba kezdett és ajkaim közül mély sóhaj szökött ki.
- Ne csináld ezt velem - szinte könyörögtem. Utáltam, ha így érsz hozzám. Hirtelen. Egyetlen érintéseddel kikészítesz. Hozzám érsz és egyszerűen végem, megszűnök létezni. Szívem dobogása annyira felgyorsult, hogy lassan levegőt sem bírtam venni. A pánik szele átjárt. Féltem, hogy most lesz az a pillanat, hogy belédszerethetek. Féltem. És talán már beléd is szerettem...
- mennyi idő még az élet?
- hogy érted?
- akkor máshogy kérdezem. mennyi idő egy egész életen át szeretni valakit? túl rövid, vagy túl hosszú?
- adj teret.
- te vagy a tér.
⁰²⁷Veled nincsen önkontroll.
amikor rád gondolok,
úgy érzem:
végre élek.
amikor a szemedbe nézek,
olyan, mintha kómában lennék.
gyönyörű, de élettelen pillanat.
- megcsókolhatlak?
- kérlek...
honnan tudod,
hogy mi az a
szerelem?
Nem mondok senkinek újat azzal a szóval, hogy "túlgondolás". Sokan hajlamosak vagyunk rá akármilyen ok nélkül. Néha pedig olyan dolgokat is túlgondolunk, amiken egyáltalán nem kéne pörögni, hisz biztos pontok az életükben. Többnyire. Vagyis ezt hisszük. Néha csak vagyok és azon tűnődöm mi lenne, ha te nem lennél az életem része. Olyankor minden elhomályosodik. Olyan, mintha egy másik dimenzióban lennék, ahol én, én vagyok. Csak épp nélküled... És ezen a helyen, ebben a dimenzióban... Nagyon, nagyon, de nagyon szomorú vagyok.
még emlékszem
a kezedre
a kezemben.
⁰²⁵Hallottam a szíved dübörgését. Nem szerettél.
⁰²⁴Ahogy az ujjaidat végighúztad a gerincemen.
csak nézlek és
nem tudom,
hogyan lehetsz
ilyen gyönyörű.
már róla sem úgy beszélsz.
már nem csillog a szemed.
szeretlek.
de amikor itt vagy, már nem kellesz.
nem látlak.
sötét van,
az elmémben.
ő miért érhet hozzád?
és én miért nem?
káosz és vér
ezek vagyunk.
mi ketten
vagyunk
a művészet.
- Bazdmeg, engem nem lehet szeretni, vagy mi az Isten?? - teljesen kiakadtál, mert Ő nem szeret viszont. Én tudtam... Tudtam, hogy ki fog használni téged.
- De. Lehet... - nem tudtam, mit kéne mondanom.
- Kösz, ezt jól megerősítetted - förmedtél rám, én pedig egy szót sem szóltam. Könnyekkel a szememben ültem, amikor pár perc elteltével higgadtan megszólaltál - Honnan tudod?
- Onnan, hogy én szeretlek. Mindennél jobban... - nagyot nyeltél, lehet meglepett, pedig tudtad. Nagyon jól tudtad, hogy szeretlek. Féltem, hogy nem kapok választ. Volt is féltenivalóm, hisz az nem igen jött. Javában kitört belőlem a sírás, amikor éreztem magam mellett besüppedni az ágyat. Két karoddal szorosan átöleltél.
- Miért sírsz édes? - kérdezted a hátamat simogatva.
- Te mondod, hogy szerethetetlen vagy. Fogalmad sincs arról, mennyire szeretlek, és mennyire komolyan is gondolom ezt a szót. Ő nem szeret, nem is érdemel meg téged, ne fuss utána. Én szeretlek. Csak ne esne ennyire nehezedre kimondani, hogy viszonzod... - néma csendben ültünk, te még mindig öleltél, de megtörted a csendet. - Szeretlek.
te és én.
mi vagyunk
a képlet.
⁰¹⁶Ahogy a gyilkos, a vért, az aszfaltra. Én úgy a szerelmünket, a sírba.
⁰¹⁴El akarok veszni a szemeidben, és megfulladni bennük, mint mások az óceánban.
”Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.„
- Edgar Allan Poe
⁰¹¹Ahogy a bőröd az enyémet súrolta.
férfiak kéznyomai
akaratod ellenére
a testeden.
Onnantól kezdve, hogy megfogalmazódik benned az a gondolat, hogy "érezni akarom őt", nincs visszaút.
⁰¹⁰Te vagy az életem. Te vagy az én végzetem.
~ Rémálmom volt. Olyan rémálom, melyben egy szerettem halt meg. Kis időbe telt, mire felfogtam. Térdre rogytam, majd torkom szakadtából üvölteni kezdtem. A fülsüketítő hang némaságba torkollott, majd könnyek között ébredtem...