Szomoru - Blog Posts

Észre sem veszed, hogy arcomon a rózsák hogy fogynak,

pedig te tépkeded

Ez a bal sorsom, ami már régen tép

Lemerülök, ez a Challenger Deep

Üdv, te gyógyszerektől kábult tekintet

A következménye a pengeélnek

Nekem olyan helyeket kellett bejárnom,

ahová senki sem akar menni

Az eső illata

meg ahogy kopog a tetőablakon

A napfény a bőrömön

A természet él

és én ebből semmit sem érzékelek

Csak azt, hogy átázik a cipőm,

Ahogy az avarban lépkedek

Csak azt, hogy hamar sötét van

És hideg

Úgy érzem, mindent megtettem,

A harc talán nem ért semmit sem.

Láthatod, mennyit szenvedtem,

Édesem, kérlek, ne teszteld le

Egyre távolodom, táncolok a szélén

Egyre csak zuhanok, melyikünk sír a végén?

És próbáltam elrejteni a fájdalmat,

De azzal újabb fájdalmat okoztam magamnak

felfogsz az esésben

majd le is löksz újra

kinnt süt a nap, bennt leszakad az ég

számítottam rá

mégsem tettem semmit, hogy ne történjen meg

visszafojtom a könnyeket

A váróteremben.

Fáj, de könnyebb lesz

Elrejtenem.

Hogy azt mondtad,

Mindig itt leszel,

Bármi történjen,

Nem érdekel.

Most itt ülök egyedül, elmentél.

Eltűntél, mint az esti szél.

Akartam beszélni róla.

Kiabálni, üvölteni.

Mégis csak annyit tudtam suttogni:

“Jól vagyok.”

szeretni téged,

egy újabb tortúra

figyelni folyton,

mikor hagysz el.

kergetni megint,

egy boldog befejezést.

Hónapokkal ezelőtt hajnali háromig fennt maradtunk beszélgetni. Most azt sem tudom, hogyan köszönjek.

A tükörbe suttogom a titkomat

A sötétség meséje elringat

Hogyan mondhatnám el neked?

Valami üvölt idebennt

Nem vagyok más, mint járóbeteg

Így nézem a világot, a kár rengeteg.

Vajon még hány pszichoaktív szer kell

Míg a nap bennem felkel?

Merengek

Milyen más a világ

Idefennt

Izzó szemeit az enyémbe szúrja

Hangja dermesztő és éles

Megborzongok, ahogy a fülembe súgja:

“Tőlem bizony nem szabadulsz, édes!”

Mesterien értesz ahhoz, hogy széttiporj mindent, amiért lelkesedem

Te vagy bennem az alkohol Egy görbe éjszakában Az első szem gyógyszerem Egy fehér szobában Minden élvezetem Gyötrő függőségem És most nélküled kell Tovább lélegeznem

Bárcsak visszamehetnék

Amikor még kezdtelek megismerni

Mikor még nem mertem rólad írni

Ráfüggtem az emlékekre

Utálom azt, aki lettem

Nem látok ki a télből

Az összes pehely könnycsepp

Fuldoklom a fénytől

Az ablak előtt álldogál

Tekintget kifelé

Lehunyja két szemét

És keservesen sírdogál

Vöröslő ég alatt

Egy áprilisi hajnalon

Egy rejtett élet minden szava

Zuhan ki az ablakon

Remélem, egy nap majd megérted

Azt hittem, tudok repülni

Pedig valójában zuhantam

rángatom könnyű létem darabjait

Miközben egyedüllétem ütlegel

Felfedezem egy árny alakjait

Aki a létemmel üzletel

A világ hatalmas hibája vagyok, érzem

Elrejtőznék, mennék, hisz félek

Csakhogy ne kelljen neked ezt az arcot nézned

Ezt, melyet kifárasztott a gyötrelem

Rossz tükörből visszanéz rám egy förtelem

Hallom a hangom és csak folyik le a könnyem

Remegve tántorgok a meghasadt föld repedésein

Megállok, zokogva nézem a hegeim

Nem érzem a saját lépéseim

Egyetlen szavad képes megváltoztatni az egész napom

Nem is tudod, ez mekkora fájdalom

diszkréten pusztulok

Ez az első könnycsepp

Vajon hány lesz még?

Senkitől nincsenek már pillangók a gyomromban

Mindenki csak kötődési problémákat ad